Sugoi

Az igazság keresése

*Fuyu szemszöge*

Már sötét volt, mikor befejeztem a munkát, és végre elindulhattam haza. A főkapitány egy gyűlést hívott össze, ezért Kuchiki kapitány nem tudott hazakísérni, mint máskor. Kicsit hiányérzetem volt, mert nem fogta a kezemet, de ezt úgyse mondtam volna el neki. Félek, hogy ha túlzottan szeretem őt, akkor jobban fog fájni, mikor majd elhagy engem. Mert tudom, hogy ez lesz. Ő egy nemesi házat vezet, én pedig a lehető legrosszabb származással vagyok megáldva. Belevágni ebbe a kapcsolatba egyébként is hülyeség volt részemről.
Mikor Taisei-el együtt elárultuk a várost, azt hittem, hogy könnyű lesz őt elfelejteni. De nem így történt, így mikor arra került a sor, hogy harcolnom kelljen vele, szinte tehetetlen voltam. Ártani annak, akit szeretek? Ez még egy hozzám hasonló számára is lehetetlen.
Azon a napon meg kellett volna halnom. Bár nem vagyok annyira erős, mégis használta ellenem a bankaiát, tisztelegve azoknak a napoknak, amiket együtt töltöttünk. Meg sem próbáltam elmenekülni vagy megpróbálni kivédeni a támadásait. A halál könnyebb megoldásnak tűnt, mint bármi más ezen a világon. Mégse ölt meg. És ezt sosem tudtam igazán megköszönni neki.
Talán észre se vette, de szenved amiatt, hogy akkor majdnem megölt. Tudom, hogy ez történik. Látom, és nem tudok semmit sem tenni. A bűntudat nem olyan dolog, amit egy magamfajta le tud győzni. Na szép... Azok után, hogy annyi mindent tett értem, még ahhoz is gyáva vagyok, hogy őszintén megmondjam, mit érzek iránta. Pedig annyira egyértelmű! Akárhányszor csak elhatároztam, mindig elbuktam. Mikor ránéztem, és láttam a szeretetet megcsillani a szemében, minden alkalommal elszállt a bátorságom.
Egyszer ez fogja okozni a végemet, ebben biztos vagyok.
Valóban ilyen nehéz lenne kimondani azt, hogy "Szeretlek" ?

- Satō-san - szólított meg valaki, ezáltal kiszakítva a gondolataim közül. Odanézve Ise hadnaggyal találtam szembe magam.
- Mit szeretnél, Ise-san? - kérdeztem kíváncsian. Nem igazán beszélgettem vele a hadnagyi gyűléseken kívül, így tényleg érdekelt, mit akarhat tőlem. Lehet, hogy barátkozni szeretne. Én is ezt csinálnám, ha barátokat szeretnék: odamennék hozzájuk a sötétben, és a frászt hoznám rájuk.
- Noroi Hiroyuki a 6.osztagban szolgál, ugye? - igazította meg a szemüvegét.
- Nem - feleltem szűkszavúan.
- De a főkapitány úgy tudom, áthelyezte! - mondta kicsit meglepetten.
- Sajnálom, de nem mondhatok semmit ezzel kapcsolatban - néztem a szemébe. Nem szoktam a barátaim dolgait elmondani másoknak, hacsak nem kapok rá engedélyt.
Nanao kicsit megilletődött, majd bólintott.
- Értem. Akkor a 11.osztagot kell értesítenem - jelentette ki.
- Értesítened? Mi történt? - kérdeztem kíváncsian. Yuki már megint csinált volna valami butaságot? Ez nem lehet igaz, ha nem vigyáznak rá, folyton bajba kerül...
- Megölte a testvérét, ezért jelenleg börtönben van. Ha nem tudja tisztázni magát, elveszik a rangját - mondta komolyan.
- De a testvérét Taisei-kun ölte meg! - vágtam rá idegesen - Igaz, hogy Taisei-kun is a rokona, de ő csak a féltestvére.
- Ez igaz, viszont a dolgok jelenlegi állása szerint Watanabe Taisei is a vérszerinti testvére volt - magyarázta.
Elkerekedtek a szemeim, és hátráltam pár lépést. Ez egyáltalán nem jó... Gondolom Soul Society nem szereti a testvérgyilkosságokat.
- Nekem most mennem kell - motyogtam, majd köszönés nélkül elrohantam onnan. A lehető leggyorsabban mentem az első osztag felé, közben pedig átgondoltam a helyzetet.
A kapitányi gyűlés már vagy egy órája elkezdődhetett, úgyhogy szerintem hamarosan vége van. Ha sietek, még Kuchiki kapitánnyal is tudok beszélni. Ő biztosan tudja, mit kell most tenni! Nem eshetek pánikba, hiszen azzal csak azt érném el, hogy a kapitány az én megnyugtatásommal kezdene foglalkozni. Ez az egész pedig egyáltalán nem rólam szól. Nem hagyhatom, hogy Yuki mindent elveszítsen Taisei miatt! Engem már megmentett tőle, úgyhogy most rajtam a sor, hogy segítsek neki.
Csak annyit kell tennem, hogy részletesen átgonodolom a dolgokat.
Először is, Yuki nem tudhatta, hogy Taisei a vérszerinti bátyja. Ennek tudatában nyilván nem végzett volna vele, ebben biztos vagyok. És ráadásul Taisei épp Soul Society legerősebbjét akarta megölni, úgyhogy csak jót tett a világnak azzal, hogy elvette az életét. És... Biztos van még valami ok. Kell, hogy legyen.
Az első osztagnál Kyoraku hadnagy állt, és valószínűleg várta a gyűlés végét. Odamentem hozzá.
- Te tudod mi történt Noroi-sannal, igaz? - kérdeztem azonnal, amint rámnézett.
- Igen - felelte szűkszavúan.
- És azt is tudod, miképp lehetne megmenteni? - folytattam.
- Azt hittem, már megoldotta ezt az ügyet ő maga - mondta - Úgyhogy nem, nem tudom mit is tehetnénk.
- Ezt hogy érted? - lepődtem meg - Te már tudtál arról, hogy Taisei-kun a vérszerinti testvére?
- Igen, már egy ideje tudom - bólintott - Ahogyan ő is tudja. És már tett a büntetés ellen, úgyhogy valószínűleg egy kis magyarázat után kiengedik.
- Mi van? - az aggodalmam egy része dühhé alakult át. Szóval tudta, de nem mondta el se nekem, se a kapitánynak! Miért nem bízik bennünk?
Idióta Yuki, remélem nem lesz semmi baja, mert ha lehet, a szabadulása utáni első percben akarom kinyírni. Így rám ijeszteni!
- Megnyugodtál? Klassz - sóhajtott. Morcosan a lányra néztem.
- Marry-san, elmondanád, hogy mit tett az ellen, hogy megbüntessék? - kérdeztem.
- Beadatott egy lapot, amivel eltörölte a törvényt, ami a családon belüli gyilkosságokat bünteti - felete.
- Értem - bólintottam. Ez annyira rá vall. Nem gondolja túl a dolgokat, mindent úgy csinál, ahogy egy hülye tenné. Ha az én életem lett volna a tét, én saját magam viszem el azt a lapot, és addig meg sem mozdulok, amíg el nem olvassák minimum háromszor.
- Marry-chan! - lépett mellénk Hirako kapitány - És Satō hadnagy, aki ma is tudja mivel vegyen le a lábamról.
- Ne csorgasd a nyálad arra, ami elérhetetlen, idióta! - ütötte meg Marry.
- Elérhetetlen? - vigyorgott rá a kapitánya.
- Amíg én itt vagyok, igen! - mondta dühösen a hadnagy, majd tovább ütögette. Ezt a pillanatot választottam a menekülésre, és hátráltam pár lépést. A maguk módján egészen romantikusak végül is...
Kuchiki kapitányt kezdtem keresni. A gyűlés nyílván véget ért, úgyhogy lassan ő is ki fog jönni az épületből. Majd megnyugtatom, hogy minden rendben van, és igazi barátnő módjára fogok viselkedni. Igen, és ha ez megtörtént, talán ő is belém fog szeretni, és nem csak szánalomból lesz együtt velem! Gyerünk, Satō Fuyu, ha képes voltál megölni másokat, képes leszel kimondani az érzéseidet is!
Éreztem, ahogy valaki megfogja a kezemet, ezért gyorsan felnéztem rá.
- Fuyu, mit csinálsz itt? - kérdezte Kuchiki kapitány. A hangja melegséggel töltött el, de most nem a meghatódásnak volt itt az ideje.
- Magát vártam, de mindegy is. Az a lényeg, hogy nem kell aggódnia! - hadartam - Minden rendben van, semmi baj sem lesz!
- Értem... Hát persze, hogy nem lesz - bólogatott kicsit értetlenül, majd elindult. Gyorsan követtem, és miközben sétáltunk, folyamatosan magyaráztam neki mindenféléről. Annyira zavarban voltam, hogy elpirultam, akárhányszor csak felelt nekem, vagy rámnézett. Még ennyi idő után is képes engem zavarba hozni... Rémes vagyok!
Annyira belemerültem a beszédbe, hogy észre se vettem, hogy hova mentünk. Ezzel a hozzáállásommal akár el is lehetne rabolni, bár nem hiszem, hogy az elrablóimnak kedve lenne még az élethez egy velem való összetűzés után.
Egy nagy ház előtt álltunk meg, ami egy birtokon volt. Egyből rájöttem, hogy a Kuchiki birtokra hozott, de ez nem töltött el örömmel. Nem voltam túlságosan oda a nemesekért (persze őt kivéve), és a csicsás kis otthonaik sem érdekeltek túlságosan.
Meg aztán... Nem akartam, hogy mások azt higgyék, hogy csak azért vagyok Kuchiki kapitánnyal, mert nagy rangja van. Őszintén, mikor először találkoztam vele, igazán előítéletesen álltam hozzá. Azt hittem, hogy gyűlölni fogom, de végül nem így lett. Utáltam az előítéleteimet másokkal szemben, elvégre én aztán tényleg nem ítélhetek el másokat. Talán ezt a tulajdonságomat utáltam a legjobban.
Én egyáltalán nem akartam szégyent hozni a szerelmemre!
Így hát egy elegáns mozdulattal meg is fordultam, hogy itthagyjam a pasim, ahogy a hozzám hasonló "úrihölgyek" szokták. Már pár lépést megtettem, amikor karjai a derekam köré fonódtak, ezzel megállítva.
- Hová mész? - kérdezte csendesen.
- Haza - motyogtam zavartan. Túl közel volt...
- Nem akarom, hogy hazamenj - suttogta - Ma itt kellene aludnod, nem gondolod?
- Nem is tudom... - feleltem halkan. Éreztem, ahogy egy puszit nyom a nyakamra, amitől elpirultam.
- Gondold át, kedvesem - fordított maga felé. Zavart arcom láttán elmosolyodott, amivel csak megnehezítette a helyzetet.
- Kuchiki kapitány, nem aludhatok magánál... Én nem vagyok idevaló - néztem a földre.
- Az az idevaló, akinek azt mondom. És te hozzám tartozol - ölelt át - Mindig is hozzám tartoztál.
- Nem is... Csak néha magával lógok, mert nincs jobb dolgom... - vontam meg a vállam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akartam vele aludni. Vele nem volt semmi baj, pusztán csak én nem éreztem magam odavalónak.
De ha Kuchiki kapitány elhatároz valamit, az úgy is lesz, és ezt már rég meg kellett volna tanulnom.
- Fuyu - súgta a fülembe - Szeretlek.
- Én... - motyogtam - Én is szer.... Vagyis végülis maradhatok itt is - javítottam ki magam.
- Remek, akkor menjünk be - fogta meg a kezem, majd bevezetett a házba.
Olyan dühös voltam magamra... Ismét egy lehetőség, én meg elszúrom. Annyira el szeretném mondani neki, hogy szeretem, de olyan gyáva vagyok!
Egy szobába vezetett, ahol minden tiszta volt, és rendezett. Kíváncsian néztem körbe. Ez a szoba minimum kétszer akkora volt, mint az enyém. Te jó ég, mégis hogy nincs klausztrofóbiája, amikor átjön hozzám?
- Itt fogunk aludni - mondta - Ez az én szobám.
- Értem - bólogattam. Mondott még valamit, de olyan halkan, hogy nem értettem, és mikor visszakérdeztem, csak megpuszilta a homlokom, ezzel elterelve a gondolataim. Leültetett az ágyra, majd kiment, hogy hozzon nekem valamit, amiben alhatok. Miközben vártam, próbáltam összeszedni magam. Olvastam pár mangát, és az ehhez hasonló alkalmaknál nincs tökéletesebb, ha el akarjuk mondani, mennyire szeretjük a másikat. Nem kell mást tennem, mint követni azt, amit a főszereplő tett. Nem hiába kértem el Yuki romantikus mangáit, már csak az ő tiszteletére is el kell mondjam a kapitánynak az érzéseimet! Mikor holnap kiengedik, és kedvemre ütögettem, majd meg fog dícsérni a bátorságom miatt!
Egy aranyos, virágmintás kimono hullott az ölembe. Kuchiki kapitányra néztem, aki előttem állt.
- Köszönöm - néztem kicsit félre.
- Nem kell megköszönnöd. Öltözz át - mondta, majd zavart arcomat látva hozzátette - Ne aggódj, kimegyek addig.
- Re-renben - bólintottam. Ő kiment, én pedig bűntudatosan néztem magam elé. Na tessék, kiüldözöm a saját szobájából... Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Valaki üssön meg...
Nekiláttam átöltözni, és miután kész voltam, kicsit meglepődve vettem tudomásul, hogy a ruha rövidebb a kelleténél. Normál esetben majdnem a földig kellene érnie, de ennek az alja csak a térdem fölött lógott pár centivel. A színe pont ugyanolyan volt, mint a hajamban lévő szalagnak, a virágok rajta pedig rózsaszínben pompáztak.
Bekopogtak az ajtón, mire én gyorsan kinyitottam. A kapitány jött vissza, és közben ő is átöltözött, színben pont illett hozzám. Vajon direkt ad nekem ilyen színű dolgokat?
- Tetszik a ruha? - lépett mellém, miután becsukta az ajtót. Zavartan bólintottam, mire megcsókolt. Mint máskor is, amikor ezt teszi, most is elpirultam. Óvatosan átöleltem, és már kész voltam arra, hogy elmondjam neki, hogy szeretem. Biztos voltam benne, legalábbis addig a pár percig, amíg a csók tartott.
Utána, mikor az ágy felé vezetett, már abban sem voltam biztos, hogy a Fuyu az igazi nevem-e, vagy sem.
Leültetett az ágy szélére, majd ő is mellém ült. Megfogta az egyik kezem, és a szemembe nézett.
- Fuyu, beszélnünk kell - mondta csendesen. Ekkor mintha egy világ tört volna össze bennem. Szóval ezért volt minden, ezért hívott ide... El akar hagyni. Persze, hiszen a mangáknak is ez volt a másik lehetséges vége..
Tudtam, hogy most nem sírhatom el magam, mert azzal csak rosszabbá tenném a helyzetet. Ezért magam elé nézve próbáltam visszatartani a könnyeimet.
- Miről, Kuchiki kapitány...? - kérdeztem csendesen.
- A kapcsolatunkról - felelte. Nagyszerű, a szakításdetektoraim valóban jól jeleztek. Alig várom, hogy hazajussak, és a szomorúságom mélységeibe merüljek. Már úgyis rég voltam vígasztalhatatlan, itt az ideje egy kis rosszkedvnek!
Sóhajtottam. Nem, nem hagyhatom, hogy elveszítsem a kedvesem! Ha nem akarom, hogy Yuki kinyírjon, most kell cselekedjek. Az egyik kezemmel a ruhámba kapaszkodtam, mintha ezzel meg tudtam volna menteni magam attól, amit tenni készültem. Határozottan a kapitány szemébe néztem.
- Szeretlek, Byakuya-kun! - mondtam amilyen bátran csak tudtam. A nevén szólítottam, és elhagytam minden formalitást. Ettől vagy dühös lesz, vagy meggondolja magát, és nem szakít velem.
- Tudom, de most másról szeretnék beszélni - rendezte le egy bólintással.
Kicsit lefagyva néztem rá. Én mindenem beletettem abba a két szóba... Valóban az a sorsom, hogy elhagyjon engem...?
Nem lehet... Hogy tudtam ennyire elrontani a kapcsolatom?
- Sajnálom... - motyogtam - Sajnálok mindent, és megértem a döntését...
- Te tudod mit akarok mondani? - kérdezte kicsit meglepetten.
- Persze, egyértelmű - bólintottam - Ez az egész amiatt van, nem? Ne aggódjon, nem lesz semmi baj velem, és mint mondtam, teljesen megértem, miért döntött így. De remélem azért még jóban leszünk...
- Ez természetes! - bólintott furcsán lelkesen. Igaz is... Megszabadult egy tehertől, ilyenkor bárki más örülne.
Éreztem, ahogy a könnyeim utat törnek maguknak, majd szépen lassan végigfolynak az arcomon.
- Őszintén sajnálom... - motyogtam sírva. A kapitány az arcomra tette a kezét.
- Fuyu, mi most ugyanarra gondoltunk, vagy teljesen másról beszéltünk végig? - kérdezte. A jókedve mintha eltűnt volna.
- Ugyanarról. El akar hagyni, nem? - szipogtam.
- Te... - mondta csendesen, majd lehunyta a szemét - Butus.
- Eh? - lepődtem meg, mivel a következő pillanatban ajkát az enyémhez érintette. Reflex-szerűen viszonoztam a hirtelen jött csókját.
Miután elhúzódtunk egymástól letörölte a könnyeimet.
- Nem erről akartam beszélni veled - nézett rám nyugodtan - Nagyon nem.
- Akkor miről? - néztem fel rá. Kuchiki kapitány megfogta a kezemet, és egy gyűrűt húzott rá. Mielőtt bármit is reagálhattam volna, megszólalt.
- Satō Fuyu, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?