Sugoi

Az osztag nagyjai

Az osztagban dolgozó shinigamik egymás után kapták fel a fejüket az érkezésemre, és kíváncsian vizslattak.
- Nézzétek már, a kicsilány jött játszadozni! - indult meg felém röhögve az egyik. Még mondott volna valamit, de ekkor egy hatalmas kődarab fejbetalálta, és egészen a körülbelül tíz méterre álló fáig repült, és abba aztán belecsapódott. Megrökönyödve néztem a követ eldobó, és hangosan ordítozó kopasz shinigamira, aki a nyomában egy nála azért elegánsabb fajtársával sétált felénk.
- Te idióta, mégis mit csinálsz! Rátámadsz minden jöttmentre, aki belép az osztag területére? - kérdezte dühösen a fa alatt fekvő shinigamitól.
- Igaza van Ikkakunak! Hát köszönni luxus? - igazította meg a haját a másik. A kopasz felé fordult.
- Én is ezt akartam mondani. Ne vedd el a szövegem, Yumichika! - mondta sértetten.
- Nem is vettem el a szöveged. Egyszerűen csak sokkal szebb vagyok nálad, és ezért én mondtam el - felelte a társa. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak közbe.
- Tudtátok, hogy ha sokat veszekedtek, akkor egy idő után szerelmesek lesztek egymásba? - kérdeztem. Ezt a bölcsességet az általam elolvasott rengeteg könyv tanította nekem, és szívesen adtam tovább a tudást. De, ahogy láttam, ők nem értékelték. Ikkaku és Yumichika meredten nézett engem, majd sietősen elhagyták a másik öt méteres körzetét. A yaoista énem ekkor felírta őket a "kedvenc párosok" nevű listájára.
- Mi ez a felfordulás? - jött oda egy magas, kapitányi haorit viselő alak, akinek a vállán egy kis rózsaszín hajú lány ült.
- Megjött az új lány, Ken-chan! - nevetgélt a kislány, majd rámugrott.
Meglepetten vettem tudomásul, hogy a kislány nem nyom többet húsz kilónál. Már majdnem megkérdeztem tőle, hogy rendesen etetik-e,de ekkor Kai-chan elő lépett.
- Zaraki kapitány, mint már ön is értesült róla, a Noroi család következő feje mától a 11.osztag tagja lesz - mondta.
- Ja, tényleg. El is felejtettem - vonta meg a vállát a kapitány.
- Ken-chan, te olyan feledékeny vagy!-nevetett a kis rózsaszín hajú lány, majd elkezdte fonni a hajamat. Nem nagyon értettem, hogy mit akar elérni a hajfonással, de mivel a gyerekek logikáját sosem fogom megérteni, nem foglalkoztam vele.
Zaraki kapitány az osztaga felé fordult.
- Hé, mindenki! Ez itt - mutatott rám - Holnaptól az osztag tagja lesz! Ő lesz a 4.tiszt, szóval nyilván erősebb, mint a nagy részetek, szóval úgy harcoljatok vele, hogy lehet hogy levágja a karotok! - mutatott be. Ismét megrökönyödve néztem körbe.
Az osztag kíváncsian méregetett engem, mintha valami földönkívüli lennék.
- Fahéj illatú a hajad! - ugrott le elém a kislány.
- Tudom - bólintottam - A tiéd meg alma - mosolyogtam rá.
- Igen! - mondta feldobottan - Yumié pedig cseresznyevirág illatú! - mondta, majd Yumichikára ugrott, és neki is elkezdte fonni a haját.
- Yachiru, ne piszkáld a hajamat! - szólt rá morcosan "Yumi",de a kis rózsaszín csak nevetett, és folytatta a fonogatást.
Azt hiszem, ezzel meg is mutatta, hogy ki az úr a háznál.
- Hiroyuki, ideje mennünk - lépett mellém Kai-chan - Még van néhány papír, amit ki kell töltened.
- Rendben, menjünk! - bólogattam. Minél gyorsabban el akartam hagyni ezt a helyet. Úgyis sokat fogom látni az elkövetkezendő egy évben.
Kai-chan gyorsan elköszönt a nevemben is mindenkitől, majd visszaindultunk a Noroi birtok felé.
Út közben Kai-chan magyarázott nekem valamit az osztagról, de nem nagyon figyeltem rá. A dadusom ignorálása olyannyira lekötötte a figyelmemet, hogy mikor hazaértünk, azt sem vettem észre, hogy már egyedül vagyok a szobámban.
Magamhoz vettem egy könyvet, ami a pszichológiáról írt. Rengeteg ilyen könyvem volt, és szinte mindegyiket elolvastam, ezért elég kegyetlen tudtam lenni, ha valakinek a mentális kínzásáról volt szó. Nem mintha lett volna ilyen eset, de én mindenre fel voltam készülve.
Elkezdtem olvasni a könyvet, de a gondolataim egészen máshol jártak.
Először a Zanpakutomra gondoltam, akit már jó pár éve nem használtam, és még beszélni se beszéltem vele. Ezt orvosolni kell, ugyanis ha így megy tovább, az én karomat fogják levágni, ami úgy érzem nem lenne jó.
A második gondolatmenetem a munka körül forgott. Ha jól gonolom, a kopasz meg az a tollas valami tiszt féleség lehetett, és a kislány meg a csengős pedig a hadnagy és a kapitány. Persze a nevüket rám jellemző módon elfelejtettem, úgyhogy remélem holnap bemutatkoznak, mert ha nem, akkor kénytelen leszek a "hé, te ott" meg a "figyelj már rám" jelzőket használni.
Pár perc múlva már se a könyv, sem pedig a gondolataim nem kötöttek le, és ott helyben elnyomott az álom.