Sugoi

A küldetés kezdete

Egész éjszaka a szektáról kerestem információkat, ezért nem sokat aludtam. De megérte, ugyanis sok dolgot megtudtam.
Ez a szekta alapvetően egy általuk tisztelt démonnak az akaratát teljesítette, aki elvileg még ezer évvel ezelőtt elpusztította a várost. Eredetileg egy shinigami volt, de az ereje miatt démonnak nevezték, majd halála után igazi kultusza lett. A halálát amúgy ételmérgezés okozta.
Ez a bizonyos szekta már sok-sok éve szedi az áldozatait, akiket rituálisan feláldoznak. A Gotei 13 már régóta megfigyeli, de jelenleg még nem találtak okot arra, hogy elpusztítsák. Ezt nem értettem, elvégre a feláldozás mellett más dolgokat is műveltek a szekta tagjai. Emberkísérletek...
Még belegondolni is rossz.
És ráadásul még a családom nevében támadták meg a várost. Nem szeretem a halált, de az övékét örömmel fogom végignézni.
Másnap reggel nagyon le voltam lassulva, ellentétben Matsumoto hadnaggyal, aki nagyon fel volt dobva valami miatt. A nyugati kapunál  gyülekeztünk, és egész díszes kis társasággal találtam szembe magam, mikor megérkeztem. Matsumoto az egyik kezével Fuyu karját fogta, hogy véletlenül se tudjon elmenkülni, közben Hinamori hadnaggyal nevetett valamin. Satō hadnagy kétségbeesetten kérte a segítséget kapitányától, akit annyira lefoglalt az, hogy kifejezéstelenül és sajnálkozva bámuljon engem, hogy meg se hallotta a lány panaszát.
- Jó reggelt! - sétáltam oda fáradtan. Érkezésemre a hadnagyok is felkapták a fejüket, és egyenként megajándékoztak egy mosollyal.
- Hiroyuki-himee! - ölelt meg jókedvűen Matsumoto hadnagy. Nem tudtam mire vélni a gesztust, elvégre most láttam életemben másodszor, meg persze a melleivel gyakorlatilag elzárta a levegő útját, ezért reagálni se tudtam. Egy pillanatig azt hittem, hogy még a küldetés előtt elér a vég, de egy morcos hang, vagyis a morcos hang tulajdonosa megmentett.
- Matsumoto! Engedd el, mielőtt megfojtod! - morogta valaki.
A hadnagy elengedett, én pedig amint levegőhöz jutottam, már ugrottam is hátrébb, hogy minél távolabb kerüljek  a hadnagytól.
- Ugyan már kapitány! Csak megöleltem! - nevetgélt Matsumoto.
- Nekem inkább gyilkossági kísérletnek tűnt! - egy fehér hajú, zöldes szemű kisfiú lépett elő. Kapitányi haorit viselt, és láthatólag morcos volt.
- Hitsugaya kapitány - hallottam meg Byakkun hangját mögülem.
A fenébe, hát ez meg mikor került mögém? Gyorsan arrébb mentem, csak hogy lássa a megvetést, amit a tekintetemmel küldtem felé.
- Mi az, Kuchiki? - kérdezte Hitsugaya.
- Mivel mindannyian itt vannak, itt az ideje elbúcsúzni - mondta, de nem úgy nézett ki, mint akinek annyira kedve lenne ehhez az egészhez. Mármint elbúcsúzni valakitől, fú, hát ha megteszi a végén még kedves lesz, azt meg a büszkesége nem bírná elviselni. Idióta Byakkun!
- Igazad van - bólintott Hitsugaya - Matsumoto, vigyázz a többiekre az út alatt! - fordult a hadnagyához.
- Rendben kapitány! - mosolygott Rangiku. Hitsugaya sóhajtott, és Hinamori hadnagyhoz fordult.
- Shiro-chan - nézte kedvesen a hadnagy. Nem igazán látszott rajta, hogy mentálisan összetört lenne. Csak a szeme tükrözött valamit, ami kicsit elszomorított.
- Vigyázz magadra, Hinamori - nézett félre. A hadnagy bólintott, és megölelte a kisfiút.
Annyira megható volt ez a búcsúzás, hogy majdnem elhánytam magam. Viszont a 6.osztag ismét hozta a formáját. Byakkun a hadnagya rangjelzését igazgatta.
- Fuyu, ha ilyen gyengén teszed a karodra, le fog esni - mondta megvetően. Satō csak bólogatott.
- Értettem, Kuchiki kapitány! - nocsak, milyen kis udvarias. Byakkun most a lány haját kezdte megigazítani, ugyanis a frufruja egy része kicsit belelógott a szemébe.
- És kezdj valamit a hajaddal, mert nem fogsz látni semmit - folytatta. A hadnagy ismét csak bólintott. Miután Byakuya prezentálta fodrásztehetségét, végigmérte a hadnagyát - Mostmár mehetsz.
- Köszönöm, Kuchiki kapitány! - hajolt meg a lány. Te jó isten, ezek milyen idegesítőek! Mégis milyen életképtelennek nézi a hadnagyát ez a buta kapitány?
- Mostmár indulhattok! - mondta hangosan Hitsugaya kapitány, akinek szerintem szintén hányingere lett attól a kettőtől - Matsumoto tudja merre kell menni, kövessétek őt! És ne álljatok meg egy kocsmában sem, akármennyire könyörög!
A hadnagyokból és belőlem álló csoport bólintott, majd a küldetés hivatalosan is megkezdődött.

Nagyjából két órája sétáltunk már, amikor Satō hadnagy felém fordult, és vizslató tekintettel meg nem kérdezte:
- Te valóban a saját testvéred jegyese voltál?
Addig a pontig egészen jó volt az út. Rangiku és Hinamori folyamatosan beszélgettek valamiről, néha még Fuyu is közbeszólt, én meg csendben próbáltam kiszűrni a beszélgetésükből a hasznos információkat.
Viszont mikor Fuyu kíváncsi kék szemeibe bele kellett néznem, legszívesebben leütöttem volna.
- Öhm.. Valami olyasmi - vontam meg a vállam. Egy pillanatig meglepettnek látszott, de úgy látszik a kíváncsisága még nem enyhült.
- És miért? - érdeklődött.
- Mert a Noroi család így próbálja fenntartani a tiszta vérvonalat - feleltem. Kicsit ideges voltam, mert ilyen személyes dolgokat kérdezett, de a szemében nem láttam rosszindulatot. Annyira fura ez a lány.
- És te szeretted őt? Mármint a bátyádat. Szerettél volna a felesége lenni? Nem volt fura, hogy ő a bátyád? - annyi kérdése volt egyszerre, hogy szinte lesokkolódtam.
- Nos... Ezt nehéz elmagyarázni. Nem tekintettem rá úgy igazán, mint a testvéremre - mondtam - Elvégre egész életemben a menyasszonyának neveltek.
- Óó! Már értem! - pislogott boldogan - És nagyon szomorú voltál a halálakor?
- Igen, eléggé letört, de ez természetes! - vágtam rá, majd kicsit gyanakodva hozzátettem - Hé, amúgy te honnan tudsz arról, hogy meghalt? - kérdeztem, de választ már nem kaphattam, ugyanis egy ház előtt megálltunk, és Matsumoto hadnagy felkiáltott.
- Megérkeztünk! Itt fogjátok megkapni a ruháitokat, és az új személyazonosságotok!
Fuyu lelkesen előreszaladt, és ezáltal elvesztettem a lehetőséget, hogy válaszoljon. De komolyan... A bátyám halálát csak a felsőbb körökben tudhatják. Ha kitudódna, akkor sokan házasság révén megpróbálnának a családom vagyonához és hatalmához jutni, és ez semmilyen tekintetben sem lenne jó. Na mindegy, úgyis lesz még lehetőségem tárgyalni a csajjal.
A házban valóban kaptunk új ruhákat, amikkel pont be tudtunk illeszkedni az itteniek közé. Miután átöltöztünk, megmondták, hogy milyen néven fogunk ezek után létezni. Az én nevem simán csak Chidori volt, mivel csak egy árva voltam, akinek nem hogy családja, de még vezetékneve sincs. Annyira kreatív ez a háttértörténet, nyilván a főkapitány találta ki. Szerintem sokat gondolkozott rajta, minimum három percet.
Fuyu neve Matsuri lett, és a leírás alapján már régi barátok vagyunk, akik elhatározták, hogy csatlakoznak a szektához. Ebben leginkább azzal volt bajom, hogy "barátok". Hamarabb ennék Yumichika főztjéből, minthogy barátja legyek ennek a szuper aranyos és ezzel együtt rémisztő hadnagynak.
Mivel nem maradhattunk sokáig a házban, gyorsan elbúcsúztunk Matsumotótól és Hinamoritól, majd a szekta épülete felé vettük az irányt.
Némán lépdeltünk egymás mellett, és egyikünk sem akaródzott megszólalni. Végül én törtem meg a csendet, és feltettem a kérdést, amire előzőleg nem kaptam meg a választ.
- Satō hadnagy... Vagyis Mitsuri-san - néztem rá komolyan. A lány felém nézett, és kíváncsian várta a kérdésem - Szóval... Honnan tudod, hogy a bátyám halott? Esetleg te is valami nemesi család tagja vagy...?
- Nem, erről szó sincs - rázta meg a fejét. Kicsit mintha ideges lett volna, de azért válaszolt - Szóval... Nekem is csak úgy mondták.
Elgondolkozva kezdtem piszkálni a hajamat.
- Ki mondta neked? - próbáltam higgadt maradni, de nehezen ment.
- Az nem számít, oké? - a hangja inkább parancsoló volt, mint kérő. Nocsak, kezdtem kiugrasztani a nyulat a bokorból. Lehet, hogy valójában valami más rejtőzik az aranyos lány álca mögött?
- Ez egy titkos információ, úgyhogy tudni akarom, kitől tudtad meg! - néztem rá komolyan.
Idegesen a földet kezdte fürkészni.
- Egy barátomtól, legyen elég ennyi - a hangja ismét nyugodtnak tűnt, pedig látszott rajta, hogy nem volt az - De én is fel szeretnék tenni neked egy kérdést.
Érdeklődve ránéztem.
- Szóval... Ez a barátom még mást is mondott nekem - hirtelen mintha a levegő lehűlt volna, és ezzel együtt a lány arca is komorrá vált - Igaz, hogy Kuchiki kapitány a rokonod?
- Nos... Valamilyen szinten igen - gondolkoztam - A nagynéném még régebben beleházasodott a Kuchiki családba, de hamar meggyilkolták őt, a férjét, és mindkét gyereküket. Ezen kívül nem sok rokoni szál fűz hozzá.
- Ha ez igaz... Akkor mégis miért... - Fuyu tekintete szinte üres volt - Miért mondták azt, hogy te leszel a következő menyasszonya?