Sugoi

A szerencsesüti befolyása

Soul Societyben három héttel a harcok befejeződése után minden helyre állt.
Én is visszatértem a 11.osztaghoz, ahol úgy viselkedtek velem, mintha a halálból jöttem volna vissza. A harcra való invitálás helyett mosolyogtak rám, és naponta hatszor elmondták, hogy mekkora szerencse engem az osztagban látni.
Az első hétben ez nem volt annyira fura, de utána elkezdett zavarni. A két legfőbb barátomat vontam kérdőre, akik nem igazán akartak válaszolni a kérdésemre.
- Yuki-chan, nagyon féltettek téged, ez minden - mondta Yumichika meggyőzően.
- Pontosan, egyáltalán nincs hátsó szándékuk. Hallottad? Egyáltalán - emelte ki a szót Ikkaku.
- Az, hogy ennyire próbáltok meggyőzni, gyanakvásra késztet... - sóhajtottam. Yumichika a vállamra tette a kezét.
- Bízhatsz bennünk. Elvégre mi itt mindannyian nagyon-nagyon szeretünk téged - mosolygott. Na most méginkább megijedtem. Az aljasabb technikámat vettem elő, és komolyan rájuk néztem.
- Amíg nem mondjátok meg, hogy mi folyik itt, nem fogok veletek lógni! - jelentettem ki. Bár más ennek örült volna, ők ketten megijedtek.
- Ne! Akkor kivel fogok nevetni a gyengébbek harcán? - kérdezte Ikkaku kétségbeesetten.
- És én kit fogok kioktatni arról, hogy mi szép, és mi nem? Yuki-chan, ne tedd ezt! - könyörgött. Elfordultam, és faképnél hagytam őket. Csak akkor kezdtem el nevetni, amikor egy sarokkal messzebb értem, és már nem láthattak engem.
Mivel az osztaghoz az önérzetem miatt nem mehettem vissza, másik módot kellett találjak a szórakozásra. Megfordult a fejemben, hogy ellátogatok Byakkunhoz, de ő jelenleg a kapcsolatát próbálta megerősíteni Fuyuval, és nem hiszem, hogy pozitív hatással lettem volna erre. Meg amúgy is, minek rontanám el a saját kedvem egy be nem teljesült szerelemmel? Ha Onii-chanon túl tudtam lépni, akkor Byakkunon sem lesz nehéz.
De mégis hogyan tudnék túllépni egy szerelmen? Esetleg ha szereznék egy újat? Persze, mintha az olyan könnyű lenne...
Sóhajtottam, majd lemondóan elindultam. Két másodperc alatt beletörődtem, hogy egyedül fogok meghalni, de talán majd néha megnézem milyen hipercuki gyerekei lettek Byakkunnak és Fuyu-nak. Talán szerzek magamnak egy macskát, és lehetek a macskás nő, akinek a házát mindenki elkerüli. Igen, ez a számomra megfelelő jövőkép!
Mégis miért ilyen nehéz továbblépni?

Estefelé jobb terv híján beültem valahová vacsorázni. Haza is mehettem volna, de akkor biztos eszembe jut, mennyit játszottam régen a kertben Byakkunnal, és hogy mennyire idegesített. De legalább ezt a szokását megtartotta.
Rendeltem magamnak egy adag daifukut, majd egy asztalnál ülve vártam, hogy kihozzák a rendelésem.
Rossz helyet választottam, mert az ajtón csak párok léptek be. Valamiért ma minden pasi ide akarta elhozni a barátnőjét. Idegesítő...
Rosszkedvem csak akkor enyhült, mikor kihozták a kajám, és a gyűlölködő bámulás helyett ehettem. A rendelésem mellé egy kicsi, aranyló csomagot is tettek.
- A ház ajándéka - mosolygott a pincérnő. Megköszöntem, majd a további beszéd helyett az evésre koncentráltam. Mikor ezzel kész voltam, a kis csomagot vettem kézhez. Nagyjából akkora volt, mint egy nagyobb eper, és a csomagolásán egy felirat volt látható: Szerencsesüti
Bosszankodva sóhajtottam. Nekem ma pont erre volt szükségem, mert nem szenvedek amúgy is a letargiámtól. Kibontottam, majd kettétörtem a kis sütit. Egy fehér lapon a következő állt: "Találkozol a végzeteddel"
Ha eddig nem akadtam ki teljesen, most sikerült. A lehető leggyorsabban fizettem, és elhagytam a vendéglőt. Persze, végzet... Nyilván majd nekem jön valaki az utcán, és úgy esek a földre, hogy meghalok. Maximum ilyen jövőt tudok elképzelni magamnak.
A bosszús sétálásom közepette észre se vettem a velem szembe jövő alakot. Mivel ő se vett észre engem, egy pillanat múlva már mindketten a földön ültünk. Na tessék, csak gondolnom kellett rá, és egyől ledönt valaki. De ennek biztos nincs köze ahhoz a szerencsétlen sütihez!
- Hé, jól vagy? - hallottam meg a nekem szóló kérdést. Felnéztem, és Renjivel találtam szembe magam. Az aggódó hangja miatt még dühösebb lettem.
- Teljesen rendben vagyok, nézz csak rám! - bosszankodtam. Értetlenül figyelt, majd felpattant a földről. Kinyújtotta kezét, hogy engem is felsegítsen, és mivel én úrihölgy vagyok, elfogadtam. Csak akkor bántam meg, amikor az érintésétől olyan fájdalmat éreztem a kezemben, hogy majdnem felsikítottam.
- Au... - nyögtem ki végül.
- Szóval még sem vagy jól... - gondolkozott el Renji. Ennek a srácnak annyira vág az esze...
Végül a jobb kezemet fogva húzott fel a földről. Hát igen, ha az egyik karod fémből van, nem fáj annyira, ha ráesel.
- Lehet ezt el kéne látni - emelte fel óvatosan a bal kezem Renji. Ez nem okozott nekem nagy örömöt, és ezt szívesen kinyílvánotottam volna, de lefoglalt a fájdalom.
- Elengednéd, légyszi? - kérdeztem a tőlem telhető legudvariasabban.
- Persze, bocsi! - engedte el, és egyúttal kicsit hátrébb ment.
- Ez fáj... - kezdtem el én is nézegetni - Szerinted eltört?
- Nem hiszem, azt észrevennénk. Menjünk el a 4.osztaghoz! - indult el.
Mivel ezek után amúgy is oda akartam menni, követtem.
Némán sétáltunk egymás mellett. Az út, mintha egy örökkévalóságig tartott volna, de egyszerűen nem tudtam, miről beszélhetnénk. Pedig általában mindig volt közös témánk.
A 4.osztagnál fél perc alatt kiderítették, hogy kicsit megzúzódott a csuklóm, semmi több. Lekezelték, majd egy édes kis kötést is tettek rá, utána el is küldtek minket. Vajon naponta hányszor keresik meg őket az enyémhez hasonló apró sérülésekkel? Biztosan unják már...
Elhagyva a 4.osztagot, Renji bűntudattal a szemében nézett engem. Mikor pár perc után meguntam, én is ránéztem.
- Mi van már? - kérdeztem morcosan.
- Sajnálom, ami történt - mondta - Nem figyeltem eléggé.
- Ahogy én sem. Bénák voltunk, én pedig természetemből adódóan szerencsétlen vagyok, és ezt összeadva ezt kaptuk - emeltem fel a bekötött kezem - Nem nagy cucc.
- De ha kicsit jobban odafigyelek... - gondolkozott.
- Hozzád képest olyan kicsi vagyok, hogy szerintem simán felbuktál volna bennem, még akkor is, ha az utat nézed - vontam meg a vállam. Elvigyorodott.
- Lehetséges - ismét rámnézett - Gyere, ma a vendégem vagy!
- Vendéged? - kérdeztem vissza - De már vacsoráztam.
Renji egy pillanatig meghatottan nézett rám.
- Ez az ártatlanság szinte már aranyos. Na gyere, most megmutatom, mit csinálnak a nagylányok - húzott maga után.

Egy vendéglőbe mentünk be, ahol magukat nagyon jól érző shinigamik voltak. Leültünk az egyik eldugottabb sarokba, és Renji gyorsan leadta a rendelést. Egy perccel később két adag szakét tettek le az asztalra.
- E-ez meg mi? - kérdeztem ijedten.
- Szaké - felelte.
- Azt tudom, de... Milyen okból? - néztem rá.
- Ehhez nem kell ok. Csak úgy - vonta meg a vállát.
- Én ezt nem ihatom meg! - jelentettem ki.
- Ugyan, neked is jár egy kis lazulás! - mosolygott - Csak kóstold meg!
- Nem! Én nem iszok ilyeneket! - mondtam. Renji ekkor új taktikát választott.
- Biztos azért, mert nem bírod a piát - nézett rám - Fogadni mernék, hogy egy korty után részeg lennél.
- Ez nem igaz! - tiltakoztam.
- De igen - bólogatott - Ne aggódj, nem a te hibád. Elvégre te egy nemesi család kislánya vagy, nem tudhatod milyen az alkohol.
- De tudom! - ellenkeztem vele bosszúsan. Amúgy sem volt jókedvem, ez meg csak rátesz egy lapáttal.
- Akkor mutasd meg! Idd meg az egészet, és ha még józan leszel, te nyertél! - nyújtotta felém a kezét.
- Rendben! Nem fogok veszíteni! - fogtam vele kezet. Elvigyorodott, majd mindkettőnknek öntött a szakéból.
- Háromra megisszuk - emelte fel a poharát. Én is így tettem, és figyelmesen vártam a vezényszavakat:
- Egy... Kettő... Három!

Nos, miután megittam a szakét, beigazolódott, hogy valóban nem bírom a piát. Sajnos csak akkor tudatosult bennem igazán ez a dolog, mikor másnap a nap sugarai egy ismeretlen házban értek.
Alapból arra ébredtem, hogy fáj a fejem, de ezt az általam olvasott könyvek alapján a másnaposságnak tudtam be. Az ágy, amin feküdtem nem az enyém volt, és a kimono se, amit viseltem. Körbenéztem, és pár méterrel arrébb a földön Renjit láttam meg. Egy futonon aludt, ezért arra következtettem, hogy az ő házában vagyunk.
A legijesztőbb az egész helyzetben az volt, hogy szinte semmire sem emlékeztem a tegnap estével kapcsolatban. És én utáltam, ha nem tudom a dolgokat.
Nehézkesen leszálltam az ágyról, és odamentem Renjihez. Mikor megböktem a karját, hogy felébresszem, fájdalom hasított a kezembe. Erről eszembe jutott, hogy elestem az utcán. Ja tényleg, hiszen így futottam össze Renjivel! És csak utána mentünk inni. Legalább ez tiszta.
Sóhajtottam, és folytattam Renji ébresztgetését. Mikor már éppen azon voltam, hogy megütöm, kinyitotta a szemét.
- Ühm... Jó reggelt, Yuki - ült fel kissé még kómásan.
- Renji! - néztem rá - Mi történt tegnap?
- Hé, alig keltem fel, máris ezzel zaklatsz? - sóhajtott.
- Igen! Nem emlékszek semmire! - mondtam kissé szemrehányóan.
- Akkor nincs mit tenni - vonta meg a vállát jókedvűen - El kell mondanom, mi történt tegnap éjjel!