Sugoi

Veszekedés

A meghívottak listáját majdnem öt percembe került megtalálni. Az asztalomra tettem le, de természetesen csak ott nem kerestem. Renji már a legelején szólt, hogy ott van, de én nem hallgattam rá, mert szerettem magam megoldani a dolgokat. Átkutattam az egész szobát, majd mikor már kétségbe estem, véletlenül az asztalomra pillantottam. És tényleg ott volt a lap, úgyhogy le is szidtam Renjit, hogy miért nem mondta el még hatszor, hogy én is megértsem. Nyilván ilyenkor örül, hogy én vagyok a barátnője.
Gyorsan visszarohantunk az első osztaghoz, és leadtuk a papírt. A főkapitány és hadnagya azonnal elkezdték nézegetni, és amíg nem figyeltek, leléptünk onnan. Volt jobb dolgunk is, mint a főkapitány szakállát nézegetni, miközben ő épp gondolkozik.
Sugárzó jókedvvel sétáltam kedvesem mellett, és boldogan magyaráztam neki a kígyók különböző mozgásáról. Legalább annyira érdekelte, mint mikor egyszer a bálnák táplálkozásáról tartottam kiselőadást. Akkor is szinte aludt séta közben, és nyílván magában azért könyörgött, hogy mentse meg valaki. Ezen a napon szerencséje volt, ugyanis Byakkun jött velünk szembe.
- Yu - állt meg előttem. Rakétaként rugaszkodtam el a földtől, és egy gyilkos öleléssel próbáltam megszerezni a zsákmányomat. A szorításomtól nem halt meg, és bár elbuktam, mint kígyó, tökéletesen bemutattam Renjinek, hogy miképp vadásznak ezek az imádnivaló állatok.
- Byakkun! - mosolyogtam rá, miután letett a földre.
- Kuchiki kapitány - biccentett illedelmesen Renji. A gyerekkori barátom nem is figyelt rá, pedig általában mindig megajándékozta egy együttérző pillantással.
- Jobban vagy már? - kérdezte rám nézve. Ó, lehet, hogy aggódott értem.
- Igen! Még nem vagyok teljesen egészséges, de hamarosan az is meg lesz! - mosolyogtam jókedvűen.
- Értem. Örömmel hallom - hunyta le a szemét Byakkun. Szegényt elhanyagoltam az utóbbi napokban, pedig Fuyuval sokat segítettek nekem, mikor nagyon ki voltam bukva. Ja tényleg, Fuyu..
- A csajod hol hagytad? - néztem mögé. Általában ott szokott loholni mögötte, de most nyoma se volt.
- Nincs itt? - nézett hátra meglepetten. Azért jó, hogy figyel rá.
- Már megint elhagytad valahol? Jobban kéne vigyáznod a cuccaidra! - sóhajtottam.
- Ő a menyasszonyom, nem valami cucc - javított ki - Csinál valami meggondolatlanságot, aztán majd visszajön, ha megijed.
- Lazán veszed, de mi lesz, ha komoly bajba kerül? - gondolkoztam - Például, ha épp Kurotsuchi kapitányt akarja leszidni, akkor lehet, hogy rossz lesz a vége.
- Azt már megtette. Kegyetlen volt és egy átlagos személynek félelmetes is lehetett - mesélte maga elé nézve.
- Fuyu, vagy Kurotsuchi kapitány? - vontam fel a szemöldököm.
- Fuyu. A másik meg se bírt szólalni - sóhajtott.
- Valahogy gondoltam... - mondtam fáradtan - Na menj, és keresd meg.
- Úgyis hazajön majd. Felesleges lenne utána mennem.
- Azt mondtam indulj! - parancsoltam. Olyan lazán kezeli a csajt mostanság, hogy kiakadok... Tudja milyen szerencsétlen, mégis hagyja egyedül kóborolni.
- Úgy látom, nem mondhatok ellent. Legyen, ahogy akarod - simogatta meg a hajamat, ügyelve arra, hogy mindenképp kócos legyen - Még találkozunk, Sírós Yu.
- Ostoba Byakkun!! - néztem utána dühösen. Miért nem nő már ki a hajam piszkálásából? Biztos azért csinálja, mert elégedettség tölti el, ha megsimogathatja valaki haját. Byakkun, te perverz!
- Nagyon jóba vagy Kuchiki kapitánnyal - állapította meg Renji, miután a kis barátom elment.
- Dehogy is! Nagyon is idegesítő! - mondtam morcosan.
- Már gyerekkorod óta ismered... Sőt, viszonyod is volt vele - nézett félre. Kicsit kíváncsian néztem fel rá.
- Az már régen volt - indultam el.
- Igen, igen. Tisztában vagyok vele - lépkedett mellettem.
- Akkor meg? Nekem is lehetnek barátaim - fogtam meg a kezét.
- Ez természetes! Nem is akartam semmi ilyenre kilyukadni! - felelte a földet nézve.
- Pedig úgy tűnik, hogy féltékeny vagy rá - figyeltem az utat komoran.
- Dehogy! Nem vagyok az! - vágta rá.
- De de... Abarai Renji féltékeny. Hű, de rossz - néztem fel rá rosszkedvűen. Félre nézett, majd megállt.
- Csak nem akarom, hogy másé legyél... Olyan nagy baj lenne? - kérdezte csendesen.
- Szóval azt hiszed, képes lennék megcsalni téged? - álltam meg én is.
- Mi? Nem, nem erre céloztam! - lépett hátrébb. Elengedtem a kezét, ugyanis hirtelen dühös lettem. Komolyan azt hiszi, hogy megcsalnám? Ez most szórakozik? Kinyírom!
- Ha nem bízol bennem, nyugodtan elmondhatod! Nem kell titkolnod! Azt se titkolod, hogy idióta vagy, ezzel miért tennél másképp? - szorítottam ökölbe a kezem.
- Yuki, ne csináld már! Félreértesz! - mondta kétségbeesetten.
- Idióta Renji! - fordultam meg, majd elindultam - Ha utánam jössz, megütlek!
- Amúgy is ütögetsz, nincs mit veszítenem - ölelt át hátulról, ezzel megállítva. Kicsit megenyhültem, ezért emlékeztetnem kellett magam arra, hogy most éppen dühös vagyok rá. Még akkor is, ha olyan jó az illata, és olyan közel van... 
Francba! Szedd össze magad, Noroi Hiroyuki!
- H...hé... Engedj el... - motyogtam. Válasz helyett csak egy puszit nyomott a nyakamra, amivel csak azt érte el, hogy elpirultam. Lehet, hogy ez volt a célja, ugyanis megsimételte.
- Még mindig dühös vagy? - kérdezte halkan.
- Igen! Dühösebb, mint eddig... - suttogtam magam elé nézve.
- Akkor megint meg kell ismételjem - sóhajtott. Azonnal felé fordultam.
- Ne! Már nem vagyok dühös! Egyáltalán! - hadartam. Ha most megint megpuszilt volna, akkor valóban nem lettem volna az. És én ezt nem akartam, mert az előbb tényleg felidegesített.
Megfogtam a kezét, majd tovább mentünk. Kicsit rosszabb hangulatban telt a sétánk. Most is az csináltuk, amit mindig, mikor veszekedésre került volna a sor: Úgy éltünk tovább, mintha mi sem történt volna, és szőnyeg akár söpörtük az ügyet.

Renji házához érve fáradtan ültem le az ágyra. Hosszú napom volt, és legszívesebben ott helyben elaludtam volna.
- Yuki - ült le mellém Renji.
- Mit akarsz? - kérdeztem morcosan. Átölelt, majd az ágyra döntött.
- Egy csókot a Noroi ház legédesebb vezetőjétől - nézett le rám.
- Sajnálom, de most nincs itt. Csak Yukival tudsz tárgyalni - mondtam gúnyosan. Közelebb hajolt, így már éreztem lehelletét az arcomon. Azonnal elpirultam.
- Ő is megteszi - csókolt meg. Közelebb húztam magamhoz, de nem viszonoztam a csókját. Azért érezze, hogy dühös vagyok! Vagyis csak voltam... A fenébe már vele, hát haragudni se lehet rá?
Elmosolyodtam, majd fordítottam a helyzeten, és ő lett alul.
- Most megúsztad a vitát, de legközelebb nem lesz ilyen szerencséd, tudod? - tettem a kezem az arcára.
- Igen, tudom. Már a múltkor is mondtam, nem? - vigyorgott. Oké, lehet, hogy máskor is eljátszottuk már ezt.
- Idióta vörös... - adtam neki egy puszit, majd leszálltam róla.
Bevettem a gyógyszert, amit a betegségem ellen kellett szedjek, majd miután átöltöztem, szinte azonnal elaludtam.

Másnap késő délelőtt mentem az osztaghoz, és mivel már egy ideje nem voltam itt, nagyon örültek nekem. Annyira, hogy vagy három órán keresztül minimum azzal foglalkoztam, hogy fabottal a kezemben megküzdjek azokkal, akik rámtámadnak. Miután kiütöttem a fél osztagot, kicsit megnyugodott a lelkem. Bementem a kapitányi szobába, hogy végre tudjak a papírmunkával is foglalkozni. Kíváncsi voltam, hogy kivizsgálták-e már a meghívottak listáját, és hogy ha igen, mire jutottak. Futólag átnéztem az összes papírt, majd mikor megtaláltam, amit kerestem, elégedetten magam elé tartottam.
Minden rajta volt, amire a nyomozás során eddig jutottak: Az, hogy Chisének társai voltak, és a lap alapján már azt is tudtam, hogy kik azok.