Sugoi

Egy délelőtt a hadnaggyal

Végül mindketten sikeresen teljesítettük a küldetést, és nem aludtunk el a munka közben. A hajnalig való ébrenlétnek volt egy előnye: Yumichikának be nem állt a szája, és mindenfélét elmondott az osztagról, meg úgy Soul Societyről. Így hát, amikor hazamentem, sokkal okosabbnak éreztem magam. Jó dolog, ha van egy pletykás és egoista alak a közeledben.
Másnap magamhoz képest korán keltem, és ráérősen sétáltam a 11.osztag felé. Nagyjából kiismertem őket tegnap, és arra a következtetésre jutottam, hogy a folyton harcoló és piáló életmód nem jár együtt a korán keléssel. Nem mintha én tudnám milyen, amikor másnaposan felkel az ember, csak tippelni tudok a könyvek alapján, amiket olvastam. Gondolom a szervezetüket megterheli az a hatalmas alkoholmennyiség, amitől már elveszti az ember az irányítást a tudata felett, és ez fáradtságot okoz. A fáradtság pedig nyilvánvalóan azzal jár, hogy később kelsz fel.
Amikor odaértem az osztaghoz, rájöttem, hogy a számításaim helyesnek bizonyultak. Rajtam kívül nem sokan voltak ott, és azok is csak másnaposak voltak és félig aludtak.
- Yukkichan, jó reggelt! - ugrott rám egy rózsaszín hajú kislány.
- Neked is, hadnagy! - feleltem majd levettem magamról, és a földre tettem.
- Miért vagy itt ilyen korán? - kérdezte kíváncsian Yachiru.
- Korán? Tegnap még ennél is korábban jöttem, de akkor mindenki ébren volt... - gondolkoztam. A lányka csak nevetett.
- Igen, de akkor mindenkinek itt kellett lennie, mert illően kellett fogadnunk a nemes kisasszonyt!
- Oh, értem már! Szóval azzal, hogy mindenki itt volt a megérkezésemkor, egy jó benyomást keltettek bennem az első nap, és ezáltal bebiztosították maguknak, hogy ma is visszatérek. Ez az osztag színvonalához képest okos húzás volt, és így a családom támogatását sem veszítették el. Te találtad ki, vagy Zaraki kapitány? - kérdeztem jókedvűen. Yachiru kicsit megdöbbenve nézett rám.
- Én - mondta - És csak kedvességből szerettem volna, mert nem akartam, hogy rosszul érezd magad itt.
- Hogy mi? Ilyen egyszerű és logikátlan okból? - néztem rá - Ez fura.
- Nem-nem, Yuki! Az a fura, amit te mondtál! - nézett rám kicsit sajnálkozva a kislány.
- Huhh? - néztem rá kíváncsian. Yachiru hirtelen elmosolyodott.
- Na mindegy, menjünk játszani! - ragadta meg a kezem, és futni kezdett, mintha mi sem történt volna.

A délelőttöt azzal töltöttem, hogy a hadnaggyal játszottam és vettem neki cukrot meg sütiket a város legkülönfélébb helyein. Néha random ráugrott valakire, és olyankor nekem kellett leszednem az illetőről, hogy aztán minél hamarabb elmenjünk onnan. Tulajdonképpen egészen lefoglalt, és addig sem kellett papírokkal foglalkoznom.
Dél körül bementünk valahova ebédelni, és miközben vártuk, hogy elkészítsék a kajánkat, két shinigami odajött hozzánk.
Az egyik egy szőke hajú srác volt, akinek a haja belelógott a szemébe, és ezáltal félig eltakarta az arcát. A másik nála kissé magasabb volt, fekete hajjal és az arcán egy tetkóval rendelkezett.
Nyilván megérezték, hogy csaj van a közelben, és követték az ösztöneiket.
Köszöntek, majd arról kezdtek érdeklődni, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. Be se mutatkoztak.
- A nevem Yuki - mutatkoztam be - És ti kik vagytok?
- Én Hisagi Shuhei, ő pedig Kira Izuru - mondta a fekete hajú.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Yuki-san - mondta Izuru.
- Öhmm.. ja én is. - próbáltam udvarias lenni, még egy mosolyt is erőltettem az arcomra, amivel az suggaltam nekik, hogy "húzzatok el, a kislány az enyém".
- Te vagy a 4. tiszt, nem igaz? Hogy bírod a 11.osztagban? - kérdezte Shuhei. Megvontam a vállam.
- Még csak 2 napja vagyok ott, és nem beszéltem túl sok mindenkivel, ezért nem tudok megfelelő véleményt alkotni erről - feleltem lazán.
- Ohh, értem - Shuhei próbálta értelmezni amit mondtam.
- És meddig fogsz ott lenni? - kérdezte Izuru kicsit bizonytalanul.
- Nagyjából egy évig - feleltem.
Yachiru az asztalra csapott.
- De Yuki-chan, nem lehet, hogy egy év után magamra hagyj! - mondta a kislány kétségbeesetten.
- A szüleim parancsa szerint kell cselekedjek, akik egy évre küldtek ide. Aztán ki tudja... - gondolkoztam.
- Ezt akkor sem fogadom el! Ha kell, elrabollak, és akkor örökké barátok leszünk! - mondta határozottan a kislány. Kicsit elnevettem magam.
- Te kis buta, ha elrabolsz nem leszek a barátod - mondtam. Yachiru arcán átfutott a kétségbeesés.
- Miii? - kérdezte őszinte meglepettségel.
- Senki sem akar annak a barátja lenni, akit elrabolta őt - simogatta meg a fejét Shuhei.
- Ez nem igazságos! - folytatta.
- Én sem vagyok az - bólogattam.
Izuru egy jókedvű mosollyal nézte a kislányt.
- Addig is próbálj meg vele minél több időt tölteni! - tanácsolta Yachirunak.
- Rendben! Mostmár el se fogom engedni! - mosolyodott el.
Kezdtem elveszíteni a fonalat. Még csak két napja ismer, és máris így kötődik hozzám... Ez mi? Nem értem... A könyvekben erre milyen megoldások vannak? Utána kell néznem!
- Ez a beszéd! - vigyorgott Shuhei, majd intett - Mi megyünk is. Még találkozunk! - mondta jókedvűen, majd Izuruval együtt elsétált. Viszonylag udvariasan léptek le, úgyhogy én is mondtam valami viszlát-félét.
- Én nem akarom, hogy egy év után elmenj. Tényleg nem - mondta komolyan a hadnagy. Nem feleltem neki.

Yachiru csak akkor lett ismét nagyon lelkes, amikor kihozták az ételt, és mindent megehetett, amit letettek elé.
Ebéd után visszamentünk az osztaghoz, és a nap hátralévő részében a papírokkal dolgoztam. Még nem voltam biztos benne, hogy a hadnagy pontosan miért is nem akarja, hogy elmenjek, és a délután folyamán sem jöttem rá. De volt pár tippem. Lehetséges, hogy valamiféle kötődés alakult ki benne irántam, elvégre egy olyan osztagban van, ahol rajta kívül eddig egy lány sem volt. És ezt a kötődést úgy értelmezi, hogy én egy olyan személy vagyok számára, akit nem akar elveszíteni. Talán ez a legjobb elméletem ezzel kapcsolatban.

Kiseki no Majo egy kör alakú teremben üldögélt, és bosszankodva olvasott. Körülötte polcok voltak, és néhány asztal, mind könyvekkel teli. Még a földön is akadt pár szétszórt magazin.
- Buta, buta, buta! - mondta morcosan, és ledobta a földre a kezében tartott olvasnivalót - Segítek neki, és totál meg sem köszöni! Az még oké lett volna, ha nem azonnal köszöni meg, de legalább este megtehette volna!
Felpattant, és kicsit idegesen kezdett körbe-körbe járkálni. Kezei ökölbe szorítva lógtak a teste mellett, mindkét kesztyűjén hatalmas gyűrődés keletkezett.
- Már egy egész nap eltelt, és még felém se néztél! Hiroyuki te hülye! Soha többé nem segítek neked! - folytatta - Még annyit se tettél, hogy a nevemen szólíts! Pedig azt hittem kedvelsz! Ostoba!
Felkapott egy cukorkát az asztalról, és a fény felé emelte. A borítása  babarózsaszín volt, pont mint a Zanpakuto ruhája. Szerette ezt a színt, mert szerinte kimondhatatlanul aranyos volt. Pont, mint ő maga.
Kibontotta, majd szájába dobta a cukorkát. Cseresznyés. Utálta ezt az ízt. Fintorgott, majd a földre dobta a cukor papírját.
- Ostoba Hiroyuki. Még a cukromat is rossz ízűvé teszi - ült az asztalra.
Felpillantott a terem tetejére, amit egy hatalmas üvegből készült kupola borított.
- Hamarosan úgy is beszélned kell velem, Hiroyuki. Nem lesz más választásod..