Sugoi

A harc

Miután visszamentem Yachiruhoz és Ikkakuhoz, természetesen az osztag legfőbb és legátlagosabb cselekvéséhez kellett lelkileg felkészüljek: a harchoz. Amíg az osztag tagjai körénk gyűltek, és várták, hogy elkezdődjön a csata, addig én a szeretett Zanpakutom nevén gondolkoztam, és reménykedtem, hogy majd harc közben eszembe jut, mert ha nem, akkor irtó nagy gázban leszek.
- Yukki! - ugrott elém Yachiru - A harc kezdődik!
- A nevem Hiroyuki! - javítottam ki.
- Ugyan, ez senkit sem érdekel - nevetett, majd kicsit arrébb ment, hogy a kopasz rám tudjon támadni.
És Ikkaku, amint Yachiru kellő távolságba ért, szinte azonnal támadt. A legősibb és leghatásosabb technikámat alkalmaztam a csapás elkerülése érdekében: arrébb ugrottam, és jó harcos módjára elővettem a kardom, aminek a nevére még akkor sem jöttem rá.
- Ez meg mi volt? - röhögött Ikkaku az osztag többi tagjával együtt.
- Bocs, éppen próbálok nem meghalni - mosolyogtam, és segítségkérően Yachirura néztem, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy felmásszon Zaraki kapitány hátára. Nagyszerű, már a kapitány is látni fogja ezt a csodálatos küzdelmet.
A harmadik tiszt ismét támadt, de most a kardommal védtem ki a támadását, és egy fokkal bátrabbnak éreztem magam, mint az előbb. A kardommal a kezemben arrébb ugrottam, és a következő csapásokat is sikeresen kivédtem.
Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy már nekem is támadnom kellett volna, így hát megpróbáltam minél távolabb kerülni ellenfelemtől.
- Ez így unalmas - bosszankodott Ikkaku, majd elkiáltotta magát - Houzukimaru!
Egy pillanatig értetlenül meredtem rá, majd miután a kardja alakja megváltozott, leesett, hogy a Zanpakuto shikai formáját hívta elő.
Most újult erővel támadt, és nekem egyre többször kellett a kardomat össze-vissza rángatnom a túlélés érdekében. Mivel már eléggé elfáradtam, egyre lassabbak lettek a mozdulataim, és az sem segített, hogy az osztag tagjai olyasmiket kiáltoztak, hogy: "vágd le a ruháját!", vagy  "tanítsd meg a nemesnek, hogy mit tud egy igazi shinigami!".
Nagyon idegesítőek voltak, én pedig minden beszólás után egyre dühösebb. Megpróbáltam a büszkeségemből erőt meríteni, de figyelj, ha pár évig el vagy zárva a külvilágtól, és nemes létedre a legjobb barátod egy könyv, akkor ne várd, hogy a büszkeséged bárhol is a segítségedre váljon, vagy egyáltalán létezzen.
A kopasz már nagyon unatkozhatott, ugyanis egyre erősebbeket csapott, és amikor nem voltam elég ügyes, szereztem néhány sérülést is. A kezem már elfáradt a Zanpakutom fogásától, és már nem sok volt hátra ahhoz, hogy a földre essek. Ezért összeszedtem minden emlékem a kardom nevével kapcsolatban, és megpróbáltam előhívni a shikai formáját.
- Légyszi ments meg a haláltól, Hanaizé no akármi! - kiáltottam.
Fogalmam sincs, hogy mi tette: a szánalom, vagy a kedvesség, de a Zanpakutom elkezdett felvenni egy számomra addig ismeretlen formát.
A kard egy kis tőrré alakult, és egy szabályos körbe rendezte a hozzá tartozó pengéket az ellenfelem körül.
- Ez meg mi? - kérdezte kíváncsian Ikkaku.
- Víí, végre látjuk Yuki-chan képességét - nevetett Yachiru.
- Hanaizé no akármi… ? Ez vajon az igazi neve szerencsétlennek? - motyogta értetlenül Yumichika.
A pengék, amik a kört alkották, egy pillanat alatt felrepültek vagy százhúsz centit, és az ellenfelet átszúrva egy kis kerékként kapcsolódtak egymáshoz.
Ikkaku egy pillanatig meglepetten nézett a hasából kiálló pengékre, majd térdre esett, és a sérülése elkezdett vérezni.
- Ez de idegesítő - mondta, miután a pengék maguktól a földre estek.
Értetlenül pillantottam a kezemben tartott tőrre, amit nem használtam.
- Ennek meg mégis mi haszna van? - kérdeztem kíváncsian, majd megvontam a vállam, és az ellenfelemre néztem - Kiegyezünk egy döntetlenben?