Sugoi

Látogató és még több papír

- Te meg ki vagy? - nézett le rám egy vörös hajú alak. A haja össze volt kötve, és láthatólag meg volt lepve miattam. Mondjuk én már alapból ott voltam a szobában, és ő gyakorlatilag betört, mert nem engedélyezte senki se a belépését, mégis ő akadt ki azon, hogy én ki vagyok. A shinigamik furák.
- Yuki - feleltem, miután felfogtam a kérdést. Kicsit még fáradt voltam, úgyhogy lassabban dolgoztam fel a körülöttem történő eseményeket.
- Yuki? Mint a hó? - gondolkozott.
Te jó ég, ez totál zakkant... Felkelt, aztán meg itt nyomatja a hasonlatait.
- És benned kit tisztelhetek? - néztem rá érdeklődve. A vörös még gondolkozott egy kicsit, majd fél perc múlva felelt.
- Abarai Renji vagyok, a 6.osztag hadnagya - olyan büszkén nézett rám, hogy hirtelen megütni támadt kedvem.
Abarai Renji.
Ismerős ez a név... Az a kiscsaj múltkorról, mintha emlegette volna. Mi is volt a neve, Rukia? Igen, ő lehetett az.
Amúgy meg már nem azért, de hogy lehet ez hadnagy? Bemutatkozni se tud elsőre. Mondjuk ebben az osztagban egy kislány a hadnagy, aki simán lehet, hogy pszichopata, úgyhogy mindegy.
Ha szóvá tenném, máris hülyének néznének, pedig még két napja se vagyok itt.
- És mi járatban vagy errefelé? - kérdeztem, mert ez érdekelt jelenleg a legjobban.
- Te új vagy itt? - hagyta figyelmen kívül a kérdésem. Bosszúsan sóhajtottam.
- Igen. Nemrég helyeztek ide. Én vagyok a 4.tiszt - mondtam lassan.
Hirtelen jókedv fogta el.
- Ne már? Komolyan? Már hallottam pletykákat rólad! Komolyan ismerted a kapitányt kiskorában?
- Kapitányt? - értetlenkedtem.
- Igen, Kuchiki Byakuyát! - mondta jókedvűen.
Uram atyám, hát most komolyan csak ezt tudta kérdezni? Igen, ismertem, homokot is tett a hajamba, és nem, nem kért bocsánatot. Ostoba vörös!
- Igen, totál ismertem gyerekkorában! - mondtam meggyőzően.
- Ez király! Mesélsz róla? Ő soha nem mond semmit se magáról! - olyan lelkesen csillogott a szeme, hogy átgondoltam, hogy tényleg mesélek neki. Aztán eszembe jutott, hogy ha meg akarja ismerni, elmehet a könyvtárba, ahol gyakorlatilag az egész életét leírták, elvégre egy béna kis nemesi család vezetője. Meg az olvasás is jót tenne neki, akkor megtanulná, hogy így felébreszteni egy hozzám hasonlóan aranyos és végtelenül kedves lányt, butaság és roppant klisés.
- Most dolgoznom kell. De majd még látjuk egymást, gondolom - tartottam fel a hüvelykujjam, jelezve, hogy minden tuti, és mehet innen.
- Hát rendben... - mondta kicsit csalódottan, de a lelkesedése még nem múlt el - Esetleg azt elmondanád, hogy...
- Nem! - szakítottam félbe majd az asztalon heverő papírokra néztem, és átgondoltam az életem. Rengeteg volt, nekem meg nem volt türelmem hozzá. Inkább hazamegyek, és olvasok valamit. Vagy itt maradok, és dolgozom tovább. Még nem döntöttem el.
- Igaz is, elfelejtettem mondani, miért is jöttem ide valójában! - kapott észbe Renji - Néhány papírt el kellett hozzak Zaraki kapitánynak, átadnád neki? - nyújtott át vagy öt teleírt lapot.
Átvettem, majd bólintottam.
- Aha. Mindenképp meg fogja kapni.
- Remek! Akkor nem is zavarlak tovább! - nagy lendülettel megfordult, és az ajtó felé kezdett sétálni.
Halkan valami olyasmit motyogott, hogy "hát most se tudtam meg többet a kapitányról", majd kiment a szobából. Te jó ég, hát nem próbálta még megkérdezni, amire kíváncsi?
Gyökér vörös, meg a gyökér kapitánya...
Az újonnan szerzett iratokat szépen összerendeztem, majd a lehető legszebb kézírásommal ráírtam, hogy:
"Zaraki kapitánynak szeretettel a 6.osztag hadnagyától", majd néhány szívecskét és aranyos figurát rajzoltam rá. Igen, titokban én is kreatív vagyok.
Miután a kapitány asztalára tettem a kis "ajándékot", folytattam a munkát. Nem fejeztem be mindet, de már a kezdethez képest sokkal kevesebb volt.
Elégedetten néztem végig a munkámon, majd felkaptam a fejem az ajtó nyitódásának hangjára.
Yumichika jött be, a kezében egy kötet lappal.
- Hé, Yuki-chan, készen állsz? Ezt mind nekünk kell megcsinálni! - tette le elém az asztalra.
- Hogy mi van? - kérdeztem vissza úgy, mint egy igazi hölgy. Yumichika őszinte életkedvvel a szemében nézett rám.
- Most kaptam Ikkakutól, ő pedig a hadnagytól szerezte, aki a kapitánytól kapta. Így hát most ránk maradt ezeknek a kitöltése! - tudat alatt szinte könyörgött a halálért. Semmi baj, mert én is.
- Akkor kezdjünk neki! Végülis tök jó móka hajnalig dolgozni és másnap korán kelni! - mondtam a lehető leglelkesebb hangommal, amit ekkor képes voltam létrehozni.
- I-igen, a legjobb... - próbált ő is valami hasonló kamu lelkességet produkálni, majd leült velem szembe az asztalhoz.
Igazságosan megfeleztem a papírkupacot, majd az egyik felét magam elé húztam.
- Aki hamarabb elalszik, az fizeti holnap az ebédet - mondta.
- Oké - bólintottam, majd a papírokra néztem, és elkezdtem dolgozni.