Sugoi

A csodák ereje

A kardom megváltozott egy kicsit. A markolata azúrkék volt, és egy aranyos fehér masni volt a keresztvasnál. A pengéje ezüstösen fénylett, tisztán tükröződött benne az ég, és az ott lévő felhők.
Taisei kíváncsian megnézte magának a kardom shikai formáját.
- Csinos kis Zanpakutod van - jegyezte meg - Nekem nem ilyen kis édes, úgyhogy előre is bocs.
- Ugyan, nincsenek nagy elvárásaim - vigyorogtam. Taisei is elmosolyodott.
- Változtass, Danpen! - mondta, mire a kardja egy kicsit nagyobb lett, és ha úgy esett rá a fény, a szivárvány színeit lehetett felfedezni a pengében.
Szinte azonnal támadott, meg se várta, hogy kigyönyörködjem magam a színekben. Szerintem visszafogta magát, mert könnyedén ki tudtam védeni a csapását. Vagyis azt hittem, hogy kivédem. A kardja szinte átment az enyémen, de semmi nyomot nem hagyott. Meglepetten hátrébb ugrottam, de nem volt időm elgondolkozni a történteken, mert folytatta a támadását, de most normálisan érződött a pengéje. Egyre magabiztosabb és erősebb csapásokat mért rám, én pedig nem győztem kivédeni őket. Néha én is megpróbáltam megsérteni őt, de hamar leesett, hogy nem véletlenül van kapitányi címe. Baromi erős volt.
Gyors mozgása és kitűnő reflexei voltak, és össze-vissza ugrált a csatatéren, hogy még véletlenül se tudjam tartani a tempóját. Na de engem se kellett félteni! Kis idő kellett hozzá, de alkalmazkodtam a harci stílusához, és néhány kisebb karcolás elszenvedése után egy határozott támadással sebet ejtettem a mellkasán. Kicsit meglepődött, én pedig irtó büszke voltam magamra.
Taisei eltávolodott tőlem, én pedig ezt a pár másodpercet az elszakadt ruhaujjam miatti pillanatnyi szomorúságra és a lélegzésre használtam. Felé néztem, és fura dolgot láttam. A sebe mintha izzani kezdett volna, ahogy a kardja pengéje is. Kis füst szállt az égbe a penge mentén és hopp, volt seb, nincs seb.
- Mi a franc ez? - bukott ki belőlem.
- Ez Danpen ereje - felelte - Mikor áthaladt a pengéden, úgymond lementette a helyzetet. Ezt a múltbéli helyzetet kivetítette a valóságra, és gyakorlatilag most ugyanolyan állapotban vagyok, mint a harc elején.
- Értem. Szóval a Zanpakutoddal bármikor vissza tudod állítani az állapotodat sértetlenre - mondtam.
- Valahogy úgy. De ha csak magamat tudnám harcra képessé tenni vele, nem lenne annyira hasznos. Nem véletlenül kellett érintkeznem a te pengéddel - mosolygott. Kíváncsian lenéztem Kiseki no Majo-ra. A Zanpakutomat füst vette körül.
- Hé! Ez meg... - motyogtam.
- A Zanpakutoink most összeköttetésben állnak egymással. Amit az enyém elszenved, a tiéd is megkapja. Ez egészen addig folytatódik, amíg össze nem törik a kardod - magyarázta.
- Na persze, hogy aztán szedegethessem fel a földről! - morogtam - Rossz ellenfelet választottál. Az én Zanpakutom úgymond... Immúnis az ilyenekre.
- Immúnis? Ezt hogy érted? - vonta fel a szemöldökét.
- Tudod, ő az apró kis csodákat használja fel - mondtam jókedvűen - Képes bármilyen csodát létrehozni.
- Bármilyen csodát? - nevette el magát. Ezzel kicsit beletiport az egómba, már ha volt olyanom egyáltalán - Akkor miért nem halok meg itt helyben? Az lenne az igazi csoda!
- Ez nem úgy megy! - ráztam meg a fejem - Csak akkor képes minden csoda létrehozására, ha a bankai formában van.
- Már képes vagy használni a bankaiod? - lepődött meg.
- Nem. Én nem vagyok rá képes egyedül - vigyorodtam el - De ne aggódj. Csak egy csodára van szükségem.
Összehúzta a szemöldökét.
- Csodára, mi? Képes vagy te akkora csodát létrehozni? - kérdezte.
- Attól függ... Szükségem van rá? - kérdeztem vissza. Bólintott.
- Szükséged lesz - támadt rám. Most erősebb volt, mint az előbb, és nehezebb volt kivédenem. A pengém még mindig füstölgött, és hamar rájöttem, hogy minél többet használom, annál közelebb áll majd a töréshez. Ezért a lehető legokosabb tervvel álltam elő: egy Sokatsui-t küldtem a meglepett Taisei felé.
Na igen, ha Hadou-val támadok valakire, mindig meglepődik. Ez a 11.osztag előnye. Ott senki se használ ilyeneket.
Könnyedén elugrott előle, majd elrugaszkodott a földtől, és kardját maga elé tartva támadt rám. Mivel minden arra utalt, hogy a szúrása a bal oldalról fog jönni, arrafelé emeltem a kardom, kivédés gyanánt. Ám az a kis cseles az utolsó pillanatban megváltoztatta a támadása irányát, és egy szép lyukat vágott a vállamba. Az érzés nem töltött el boldogsággal, de ahelyett, hogy kislány módjára sírni kezdtem volna, megpróbáltam oldalról megszúrni. Nem volt sikeres, helyette inkább hátra estem, mikor Taisei orrbavágott. Ennyit a jó féltestvéri viszonyról.
Miközben arra koncentráltam, hogy a földről tápászkodjak fel, éreztem, hogy valami a kezemet átvágva odaszögez a földhöz. Nagyszerű, már a másik kezem is tönkrement...
Taisei letérdelt mellém, és ujját a nyakamhoz tette.
- Yuki-chama, sajnálom, de nem a kardom által fogsz meghalni. Elég lesz, ha kidou-t használok. Viszlát - köszönt el udvariasan. Jobb kezemmel félrelöktem ujját, ami a fénysugarat így a mögöttem lévő fára lőtte ki, egyúttal felsértve a nyakam oldalát.
- Hé, ne akarj úgy megölni, hogy nem láttad a képességem - mondtam. Mostmár biztosra vált, hogy nem fogom tudni anélkül legyőzni.
Taisei érdeklődve kihúzta kardját a kezemből, és hátrébb ment. Nem vett komolyan, de elhatároztam, hogy ez lesz a veszte. Én ezt a csatát mindenképp megnyerem, még akkor is, ha utána elenyészik a lelkem, vagy Yumichika és Ikkaku leszidnak. Még azt is vállalom.
Két lábra ugrottam, és megpróbáltam összeszedni magam. Egy nagy levegő után magam elé emeltem a kardom.
- Bankai! Zen'no Kiseki no Majo! - kiáltottam. A lélek energiám szétáradt a levegőben, és kicsit meghátráltatta Taiseit. A föld elkezdett sötétebbé válni, mintha egy hatalmas fekete lyuk akart volna elnyelni bennünket.
- Azt hittem tényleg nem tudod használni... - lepődött meg. Bólintottam.
- Ez igaz. Nem is tudom. Ez csak egy csoda által volt lehetséges.
- De mégis hogy hoztál létre csodát a bankaiod nélkül? - kérdezte.
- Sosem mondtam, hogy shikai formában nem tudok csodát tenni - vontam meg a vállam.
Értetlenül meredt rám.
- Mi van? Ezt most nem értem... - gondolkozott.
- Akkor elmagyarázom! Mikor előhívom Kiseki no Majo első formáját, képes vagyok egyetlen csodát létrehozni - magyaráztam - Itt bármi megtörténhet, még az is, hogy elérem a bankai szintet.
- Akkor... Neked nincs szükséged arra, hogy külön eddz a bankaiért? - kerekedtek el a szemei.
- Ez egyáltalán nem igaz! Egy ilyen szintű csodának ára van - mondtam - Ha folyamatosan ezen a módon használnám a bankaiom, elveszíteném a látásom, hallásom, minden érzékem, majd végül a lelkemet is, és csak egy burok lenne a testem, ami a semmit őrzi. Így is rosszullétek fognak gyötörni a következő napokban, már ha megélem őket.
- Már értem - sóhajtott kicsit megkönnyebbülten.
- Sőt, a bankaiom erősebb, ha normálisan hívom elő, és nem követel akkora áldozatot. De addig sajnos még nem jutottam el, úgyhogy ezzel kell beérned.
- Nekem mindegy, hogy milyen erőt hívsz elő, amikor megöllek - felelte kedvesen. Elmosolyodtam.
- Ne bízd el magad. Ebben a formában az esély a lehetetlenre az abszolút nulla - emeltem magam elé a kardom, ami körül ismét füst keringett. Ismét felvonta a szemöldökét, majd meglepetten nézett le.
A vágás, ami előbb eltűnt a testéről, ismét megjelent.
- Mit csináltál? - kérdezte dühösen.
- Én semmit. Kiseki no Majo adta vissza az ajándékod. Nem volt rá szüksége - léptem közelebb - Tudod, a csodák jelenleg velem vannak. És ezért nincs esélyed a győzelemre.
- Nagyon nagyra vagy magaddal, de mit gondolsz, meddig fogod bírni? Ha meghalsz, a csodáid mind eltűnnek!
- Igaz. De nem vagy képes megölni engem! - mondtam.
- Ezt honnan veszed? Én is elértem már a bankai szintet! - Taisei egyre idegesebb volt.
- Nem számít. Ha előhívnád is, szerinted képes lennél használni? Mi van, ha egy csoda folytán ellened fordulna? - mosolyogtam magabiztosan.
- Nem lennél képes ellenem fordítani - szorította ökölbe a kezét.
Csak mosolyogtam, és nem szóltam semmit. Ezzel biztosan felidegesítettem, ugyanis a következő pillanatban felkiáltott:
- Bankai! Kiemashita Dan...- csak eddig tudta mondani, ugyanis kihasználva azt, hogy nem figyelt oda, mellette termettem, és hasba szúrtam. Reagálni se tudott, ugyanis következőnek a kardját tartó kezét vettem célba, és egy mozdulattal megszabadítottam tőle.
Csak az járt a fejemben, hogy ő ölte meg Onii-chant, és hogy milyen hidegvérrel tudta ezt kimondani. Képtelen voltam elfogadni.
- Mit is mondtál? - kérdeztem halkan - A torkát vágtad el, igaz? Itt az ideje, hogy átérezd a fájdalmát! - mondtam nyugodtan.
- Nem tudsz megölni! - motyogta - Nem lehetséges!
- De, az - bólintottam, majd egy laza mozdulattal elmetszettem a nyakát.
A teste a földre esett.
Nem állt be olyan hamar a halál, mint vártam.
- Te tényleg komolyan... vetted... - a mondata végén vért köhögött fel - Na tessék... Végül... mégis a saját...családom okoz..okozta a vesztem... - nevetett kínosan.
- Ha beszélsz, csak fájdalmasabb lesz - oktattam ki. Éreztem, ahogy szédülni kezdek. A bankai formám már nagyon a végén volt, tekintettel a testem állapotára.
- Még van.. mit mondanom.. - szinte suttogott - Ha meghalok.. tem..temess oda, ahol Chise...chan is el van temetve..
- Oké. Majd utánajárok, és elintézem - bólogattam. Elégedetten mosolygott.
- És mondd meg... Fuyu-nak, hogy mostmár... megengedem, hogy szabadon él...élje az életét.... Kérlek helyettem... helyettem is csapj a.. fejére, ha megsiratna... - kötötte a lelkemre.
- Boldogan megütöm majd, ha még életben van. Nem csak akkor, ha sír, amúgy is megütöttem volna - legyintettem. Taisei lehunyta a szemét.
- Ilyen csúfos vég... és pont általad... Ironikus, nem...? Pont az... az ölt meg, akit... Nem akartam elpusztítani...
- Miért nem? Miért nem akartál megölni? - kérdeztem. Választ már nem kaptam. Taisei lélekenergia foszlányai is kezdtek eltűnni a levegőből.
A bankaiom által okozott kis tér is megszűnt, és immáron nyugodtan estem hátra a füvön.
Győztem.