Sugoi

Új ellenség

Yachiru szinte az egész helyet körbejárta velem. Minden cukrot kipróbált, amit az Élők világából hoztak ide ezen jeles nap alkalmából, és így volt a sütikkel is. Yumichika és Ikkaku egy ideig kísérgettek minket, majd elmentek néhány barátjukkal, hogy megünnepeljék Renji kapitánnyá avatását. Az ünnepség egyébként nem volt rossz. Mindenki jókedvű volt, és teljesen átadták magukat az ünnep élvezetének. Tényleg komoly harcok árán tudták csak kivívni a békét.
A hadnagy dél körül elfáradt, ezért miután találtunk egy padot, rögtön elfoglaltuk. A kislány megölelte a karomat, és így aludt el, én pedig türelmesen vártam, hogy felébredjen.
- Noroi Hiroyuki - lépett elém egy roppant kedves személy. Csak vicceltem, valójában gyermekkori "barátom" volt az.
- Kuchiki Byakuya - feleltem hasonlóan kreatívan. Az arcán semmiféle reakció nem tükröződött, ezért hozzátettem - Ostoba Byakkun.
- Sírós Yu- felelte ugyanolyan higgadtsággal.
Elmosolyodtam régi becenevem hallatán.
- Még mindig utálom, ha így hívnak - mondtam.
- Tisztában vagyok vele - ült le mellém, viszonylag nagy helyet hagyva kettőnk között.
- Ahhoz képest, hogy milyen béna kis fiúcska voltál, kapitány lett belőled. Elismerésem - mondtam jókedvűen.
- Ezt most bóknak veszem, bár nem tudom mi is akart lenni pontosan - felelte. Gúnyosan elvigyorodtam.
- És még feleséged is volt. Egészen jól összehoztad a dolgaidat.
- Veled ellentétben. Pár évig ki se mozdultál a birtokodról, igazam van? - Igen. Nem volt okom kijönni - vontam meg a vállam. Kicsit sajnálkozva nézett rám.
- A próba utolsó estéjének köze volt a dologhoz? - kérdésére egy ütemet mintha kihagyott volna a szívem. Komoran a földre néztem.
- Annak is köze volt hozzá - bólintottam egy kis hallgatás után.
Csend telepedett közénk, és egy ideig mindketten csak gondolkoztunk.
Végül ő törte meg a némaságot.
- Valamelyest át tudom érezni az akkori helyzeted. Kellett hozzá pár év, de én is hasonlót éltem át.
- A feleséged elvesztésére gondolsz, ugye? - kérdeztem, mire igenlően biccentett - Igen, a két helyzetben van valami hasonló. De te képes voltál tovább lépni.
- Úgy gondolod? - nézett rám kifejezéstelenül.
- Igen. Elvégre te folytattad az életed, velem ellentétben.
- A Kuchiki család feje vagyok. Nem tehettem mást. A büszkeségem nem engedte.
Erőltetetten felnevettem.
- A Kuchikik, és a híres büszkeségük, mi? Ráadásul pont annak mondod, akivel együtt fürödtél kisfiú korodban.
Az arcán egy pillanatra meglepettség futott át, majd lehunyta a szemét.
- Miért emlékszel te ilyenekre? - sóhajtott végül - Semmit sem változtál, Sírós Yu. Mindig tudod, mit nem szeretnék hallani.
- Hát igen, ez a tehetségeim közé tartozik. Nem sok van, úgyhogy örülj, hogy ezzel az eggyel tisztában vagy - mondtam. Kinyitotta a szemét, és a kezével megbökte az arcom.
- Mellékesen, érezd magad megtisztelve. Nem sokan vannak, akik szintén egy vízben fürödtek volna velem - mondta.
- Rendben, majd ha el tudok vonatkoztatni attól, hogy idegesítettél, és homokot tettél a hajamba, mindenképp sort kerítek rá - gúnyolódtam. Ő is mintha jókedvű lett volna egy pillanatra. Ekkor a 6.osztag hadnagya rohant felénk. Most kicsit közelebbről is megnézhettem magamnak. Enyhén hullámos, éjfekete haja jobb oldalra volt fésülve, egy kis fonattal együtt. A szemei tengerkék drágakőként fénylettek, és rózsaszín ajka kétségbeesetten szólította kapitányát.
Azt hiszem, a hozzá hasonló lányokra mondják azt, hogy külsőleg tökéletes. Még a mellei is viszonylag nagyok voltak, a francba is!
- Kuchiki kapitány! - állt meg előttünk a lány. Byakuya rápillantott.
- Fuyu - mondta teljesen nyugodtan.
- Seireitei északi részén támadás történt! Egy ismeretlen elkövető felgyújtotta az ott lévő épületeket és néhány shinigamit megkéselt! - hadarta zavartan Fuyu. Az arcán ismét egy kis pirosság volt felfedezhető. A könyveim alapján ez... Hm... Érdekes.
Byakuya maga elé pillantott, majd felállt a padról. Fuyu gyorsan hátra lépett pár lépést, és a ruhája szélét kezdte piszkálni.
- Értem. Akkor azonnal odamegyek - egy pillantást vetett rám - Még látjuk egymást, Noroi negyedik tiszt.
Fintorogtam a hivatalossága miatt, majd biccentettem neki. Byakuya elindult, a hadnagy pedig szó nélkül követte.
- Milyen csinos! - hallottam meg Yachiru hangját. Meglepetten ránéztem.
- Te ébren vagy? - kérdeztem bután.
- Persze - mosolygott.
- És mindent hallottál?
- Az együtt fürdős résztől igen - nevetett - Te szerelmes vagy Byakkunba?
- Nem, hidd el, ha valakivel együtt fürdesz kiskorodban, az eléggé megalapozza a kapcsolatotokat... - magyaráztam - Nem érzek biológiai vonzalmat iránta.
- Szerelemnek hívják - javított ki - Ha másképp mondod, olyan perverzen hangzik.
- Biológiai vonzalom, szerelem, tök mindegy - vontam meg a vállam.
- Ilyenkor olyan lehangoló veled beszélni.. - sóhajtott.
- Most van jobb dolgunk is, mint ezt kitárgyalni. Meg kell keresnünk Zaraki kapitányt - mondtam komolyan.
- Az nem lesz nehéz - mosolygott - Csak kövessük azt a lélek energiát, amit a legjobban lehet érezni. Ken-chan már biztos harcol - pattant fel a padról. Én is felálltam onnan, majd úgy tettem, ahogy mondta.
Zaraki kapitányt valóban nem volt nehéz megtalálni. Egy számomra ismeretlen ellenféllel küzdött, és láthatólag nagyon élvezte. Yachiru egyből odament hozzá, de én inkább távolabb maradtam a hatalmas lélekenergiától.
A helyszínen egyébként szinte minden ház elpusztult vagy összedőlt. Nem tudom, hogy az ellenség miatt, vagy Zaraki kapitány lélek energiájától...
Körülnéztem, és elégedetten vettem figyelembe, hogy néhány tiszt már itt volt. Soi Fon kapitány és hadnagya már a helyszínt vizsgálta, valamint a 7. és 10. osztag is itt volt. Kicsit távolabb láttam Byakuyát a hadnagyával beszélni. Nocsak, ezek még mindig nem harcolnak? Pedig úgy elsiettek.
Néhány szürke kapucnis alak személyében megtaláltam az ellenséget is. Sokan voltak, és amint valaki megölte őket, porrá váltak. Az arcukat nem láttam, csak piszkos kezük látszott ki köpenyük alól.
Előkaptam a kardomat, és gondoltam hasznosítom magam, ha már ilyen szép napunk van. Oda siettem az egyik kapucnishoz, és megpróbáltam hátulról rátámadni. Némán csináltam, ugyanis azonnal kivédte a támadásom. Most, hogy ilyen közel kerültem egyhez, képes voltam a szemébe nézni. Vagyis... A szeme helyére. Az alaknak egyáltalán nem voltak szemei, se orra vagy szája...
Kicsit ledöbbentem, és ő ezt kihasználva nekikezdett egy visszavágásnak. Fegyverével a nyakát célozta, de elugrottam, így csak a hajamból nyisszantott le egy darabot. Yumichika ezért még ki fog engem nyírni...
Most rajtam lett volna a sor, hogy támadást indítsak, de ő nem hagyott rá lehetőséget. Gyorsan mérte le a csapásokat, én pedig alig győztem kivédeni őket. Egyre nehezebb volt fogni a kardom markolatát, ezért annyira erősen próbáltam szorítani, hogy elfehéredett az ujjam vége.
- Hiroyuki, használj! - hallottam meg Zanpakutom hangját a semmiből. Morcosan a kardra néztem, és menekülési taktikára váltva futni kezdtem az ellenség elől.
- Mit csinálsz, te buta? Elfutsz? Menj vissza, használd az erőm és győzd le azt a valamit! - folytatta.
Ekkor az ellenségem egy tőrt dobott a vállamba, ami szépen felhasította a bőröm, és megállított. A kapucnis alak felé fordultam, aki utolért. Kapkodva kezdtem lélegezni, és amíg még nem vakított el a fájdalom, kihúztam a tőrt a vállamból, és a földre dobtam. Az alak valamiért nem támadott.
- Na, mi lesz már? Nem ölsz meg? - kérdeztem gúnyosan.
Már összeállt a taktika a fejemben. Ha közelebb jön, használni fogom a Zanpakutomat. Az elmúlt két hét alatt eszembe jutott a neve is, mikor egy újabb adag papírmunka után átgondoltam az életem, így semmi akadálya sem volt annak, hogy előhívjam.
Az ellenségem pár lépéssel előttem állt. Az arca - már ha lehet annak nevezni - megremegett, majd deformálódni kezdett a testével együtt. A teste megnyúlt, és szürke ruhája átalakult. Most egy shinigami volt előttem.
A szemeim kikerekedett, és majdnem elejtettem a kardom. Ott állt előttem az, akiről azt hittem halott... Ugyanaz a szőke haj, ugyanazok a smaragdzöld szemek és pont ugyanolyan pimasz mosoly. Éreztem, hogy kicsit elgyengülök, és az alak az iménti mozdulatlanságomat kihasználva felemelte a kardját, és ugyanazon a bájos hangon megszólalt.
- Ég veled, Yu-chan - mondta, majd lesújtott.
Egy pillanatig azt hittem meghalok. Aztán kinyitottam a szemem, és láttam, hogy valaki kivédte a csapást. Aztán az ellenség hirtelen holtan esett a földre, és porrá változott. Felnéztem megmentőmre, aki sötét íriszeivel engem nézett.
- Watanabe kapitány...? - lepődtem meg. Ugyanis előttem a kilencedik osztag új kapitánya állt, teljes pompájában.