Sugoi

Az igazság a Noroi házról

*Vissza a jelenbe*

Fuyu támadott, de ezúttal nem olyan kis esetlenül, mint mikor Byakkunnal harcolt. Most igazán dühös volt, és egyszerűen csak ki akart végezni. Ha újdonsült testőröm nem véd meg, én ott helyben elveszítem a másik karomat is.
Byakkun egyszerűen kivédte Fuyu csapását. Mivel nem akartam az átlagosnál is haszontalanabb lenni, én is elővettem a kardom, és megfogtam a nemrégiben felújított jobb kezemmel. Még nem igazán voltam mestere a fémkéznek, de már egyre könnyebb volt mozgatni az ujjaimat, és ezt haladásnak láttam.
- Fuyu, fejezd ezt be! - parancsolta Byakkun. Lehet, hogy nem esett még le neki, de a hadnagya már másik pasi mellett kötelezte el magát. Egy gonosz, szuper helyes és lázadó természetű Taisei-sanja volt, és mivel Byakkun ebből a három kritériumból csak egynek felelt meg, nem volt sok esélye. Vagyis remélem. Az önző énem azt akarta, hogy ők ketten sose legyenek együtt. Elvégre akkor az az ostoba az enyém. Viszont az, hogy még mindig próbálta lebeszélni Fuyut erről az egészről, elkeserített.
A hadnagy nem felelt, inkább az előttem álló akadály eltüntetésével próbálkozott. Úgy próbálta legyőzni kedvesét, mintha az élete múlna rajta. Talán így is volt.
A kettejük kis harca közben Taisei nem mutatott semmi érdeklődést feléjük, inkább engem nézett olyan dühösen, mintha épp a családját tettem volna tönkre.
- Yuki-chama, én igazán meg akartalak kímélni - lépett közelebb. Feljebb emeltem a kardom, és segítségkérően pillantottam Byakkun felé, aki túlságosan el volt foglalva a kis hadnagyával. Nem bírtam ezt a mellőzöttséget, és ráadásul egy másik csaj miatt... Ostoba.
- Nem értelek - mondtam ki az első dolgot, amit a nyomozós könyvekben a főhős használ időhúzásként, mikor az ellenség sarokba szorítja. Ilyenkor általában a detektív kitalál pár másodperc alatt egy tervet, amivel megmenti a világot, de én nem vagyok nyomozó, és terv helyett azon gondolkoztam, hogy most meghalok, vagy mi a fene lesz?
- Én őszintén kedvellek. De nem kellett volna ilyen hangsúllyal kiejteni a szádon Chise-chan nevét. Fájdalmat okoztál nekem, tudod? - lökte félre a kardomat, majd kezét a fejemre tette.
- Menj hátrébb, légyszi - dadogtam ijedten. A kezeim remegtek, és azt hittem menten elejtem a kardom.
- De őszintén, nem tehetek veled semmit - folytatta, engem figyelmen kívül hagyva - Elvégre ha már mindenkivel végeztem, csak te maradsz, akivel fenn tudom tartani a Noroi család vérvonalát.
- Miről beszélsz? Mi köze van a családomnak ehhez? - néztem fel rá komolyan.
- Családodnak? Az a mi családunk, Yuki-chama - felelte. Másik kezét a vállamra tette. Szinte teljesen elgyengültem a sokktól, amit a szavai okoztak. Ő is a Noroi család tagja lenne? Hogyan? És miért nem tudtam én erről?
Mielőtt ismét kérdezhettem volna, egy erős rántással magához húzott. Ijedten becsuktam a szemem, és éreztem, ahogy szél kerekedik körülöttünk, majd egy pillanat múlva elcsendesedik minden.
Kinyitottam a szemem, és gyorsan ellöktem magam az árulótól. Már nem az első osztagnál voltunk, hanem egy piszkos, sötét szobában. Nem sok minden volt itt, csak egy futon, egy asztal és egy deszkákkal eltakart ablak.
- Hova hoztál? - kérdeztem. Próbáltam megtartani a hidegvérem, de ebben a helyzetben legszívesebben sikítva elrohantam volna.
- A régi otthonomba - válaszolt komolyan - El kell mondanom neked pár dolgot, amit jobb, ha nyugodtan végig hallgatsz.
Meg akartam rázni a fejem, és ellenkezni, de nem mertem megmozdulni. Taisei megfogta a karom, és leültetett a futonra. Miután ő is helyet foglalt mellettem, nekikezdett a mesélésnek.
- Az előbbi kis közjáték valójában csak azért volt, hogy Soul Societyt megzavarjam. Most mindenki Fuyura fog koncentrálni, és addig is mi megbeszélhetjük a dolgainkat - mondta.
- Szóval felhasználod a barátodat? - lepődtem meg. Már előzőleg is ezt tette, mikor Fuyu eltűnt, de hogy ennyire utálja...
- Így is mondhatod - vonta meg a vállát - Nyilván nem mondták még neked, de én is a Noroi család tagja vagyok. Az apád egyik félrelépésének vagyok eredménye, és ne tudd meg mennyire utálom őt emiatt. Anyám azzal kereste a pénzt, hogy férfiakkal töltött éjszakákat, engem pedig ilyenkor mindig egy szobába zárt. Tudod, ha kiderül, hogy gyereke van a nőnek, nem fizetnek annyit - magyarázta - Egy nap megelégeltem és megszöktem. Elhatároztam, hogy megkeresem az apámat.
- Apámnak biztos nem volt szeretője... - motyogtam magam elé nézve.
- Nem is szerető volt, csak egy egyéjszakás kaland - vonta meg a vállát Taisei - Mint mondtam, anyám ebből élt.
- Ezt akkor sem hiszem el - fordítottam el a fejem.
Taisei sóhajtott, és úgy nézett rám, mintha tényleg a testvérem lenne. Fura srác, az biztos.
- Bár évekig próbálkoztam, mégsem jutottam el a Noroi családhoz. Ezért elhatároztam, hogy az erőmmel fogok kitűnni, ezáltal hívom fel magamra apám figyelmét - mesélte tovább - Társakat kerestem magamnak, és velük együtt fejlődtem. Így találkoztam Chise-channal is.
- Pontosan ki volt ő? - néztem magam elé.
- Egy lány, aki ki akart törni a nyomorból. Kedves volt és gyönyörű. Szebb, mint bármely shinigami vagy lélek - mondta - Az ő segítségével sikerült egy szektával kapcsolatba lépnem. De mikor elkezdtem tárgyalni velük, Chise-chan hirtelen nagyon ellenezni kezdte az egészet. Nem hallgattam rá, átvertek minket, és mire észbekaptam halott volt - zárta le röviden.
- Szép kis mese - fintorogtam - És Fuyunak mi köze van ehhez azon kívül, hogy feláldozná érted az életét?
- Ő ugyanonnan jött, mint Chise-chan. Sokat voltak együtt, de sose mondták miért. Rajtam kívül őt viselte meg a legjobban Chise-chan halála, és azóta csak úgy mellém csapódott - vonta meg a vállát lazán - Egy ideig azt hittem róla, hogy fiú.
- Mi van? - lepődtem meg - Fuyu, mint egy fiú? Bocs, de te komolyan csak az arcát nézed, amikor vele beszélsz? Rémes perverz lennél, tudod?
- Hé, ő állította magáról! És most csak nem kérdőjelezheted meg valakinek a nemét! - vágta rá. Elképedve figyeltem rá.
- Te tényleg érdekes vagy - mondtam.
- Lehetséges - felelte - Mindenesetre, most csak egyetlen célom van. Végezni akarok Yamamotoval. Ő pontosan tudott mindent arról, hogy mik folynak abban a szektában, de nem tett semmit.
- Ezért kinyírod? Szerintem sokan tudták még... Velük mi lesz? - kérdeztem.
- A többivel már végeztem. Tudod, a szüleid, a bátyád, meg úgy a családod legfelsőbb köre... Mind benne voltak.
- Onii-chan nem - néztem rá fenyegetően. Kicsit meglepetten bólintott.
- Legyen ahogy mondod... - sóhajtott - Aki az egész szektás dolgot játszani kezdte, apánk egyik bizalmasa volt, ezt tudtad? Ő kért engedélyt arra, hogy kísérleteket folytasson, apánk pedig mivel irtózatosan idióta volt, megadta neki.
- Ki volt ez az ember? - gondolkoztam el. Nem igazán ismertem apám haverjait, maximum egyet vagy kettőt láttam néhanapján.
- Részben az ő nevét viseled - segített ki.
- Hiro-san? Komolyan? - lepődtem meg - Ő ölte meg a bátyám is!
- Nem, az én voltam. Mindkettőt én öltem meg - mondta úgy, mintha semmiség lenne. Ökölbe szorítottam a kezem, de nem szóltam semmit - Aztán, amikor a shinigamik megérkeztek a helyszínre, azt mondtam nekik, hogy Hiro-dono egyszer csak megőrült, és mindenkit megölt, majd magával is végzett. Könnyű volt átverni másokat. Utána Fuyuval éveken keresztül a bosszúnkat teljesítettük. És most, már csak Yamamoto van hátra.
- Nem fog sikerülni - jelentettem ki - Érzed ezt a reiatsut? Ha jól tippelek, a kapitányok állnak kint.
Taisei kicsit meglepődött, és felpattant.
- Mégis hogyan? - ütötte meg a falat. Elvigyorodtam.
- Nem vetted még észre? Az egyik kezem nem olyan, mint a másik. Túl könnyen le lehet nyomozni - néztem fel rá.
Dühösen felhúzott a földről, és velem együtt sietett ki a házból.
Kint valóban néhány kapitány lézengett, és amint megláttak minket, körbevették a kis társaságunk.
Kicsit elégedett voltam magammal, mert ezért megérte elveszíteni az igazi kezem. Járulékos veszteség.
- Watanabe Taisei, add át nekünk Noroi Hiroyukit - szólalt meg Abarai. Akárhányszor néztem végig a kapitányokon, nem vettem észre Byakkunt, ezért kicsit csalódtam. Lehetséges lenne, hogy még mindig Fuyuval harcol? A francba...
- Ebben ne reménykedj, vöröske. Most szépen rajtam ütöttetek, de elpusztítani nem fogtok - mondta. Renji kezét a kardjára tette.
- Watanabe kapitány, hát szabad ilyen udvariatlannak lenni azok után, hogy a kis unokahúgom olyan csúnyán bántottad? - kérdezte a kalapja mögé bújva Kyoraku kapitány.
Shinji kicsit előrébb lépett, és gyűlölködve nézte Taiseit.
- Te szemét, az tiszta, hogy kinyírlak? - kapta elő Zanpakutoját, de mielőtt még bármit is tehetett volna, újdonsült féltestvérem a nyakamhoz emelte a kardját. Ez még az irtó dühös Hirako kapitányt is megállította.
- Ha megmozdultok, megölöm a lányt - jelentette ki - És akkor én leszek a Noroi család utolsó tagja, ez pedig roppant nagy hátrányt fog jelenteni nektek.
Senki se mozdult. Komolyan ennyire fontos nekik az az anyagi támogatás, amit a családom nyújt? A dühöt mindenkin felfedeztem, de nem tudtam, hogy Taiseire dühösek, vagy arra, hogy én nem teszek semmit. Mivel nem akartam, hogy az utóbbi legyen igaz, gyorsan meg kellett szólalnom.
- Mégis mit fogsz csinálni, Taisei-kun? Csak nem elvágod a torkom? - nevettem kínosan. A szorítása a karomon kicsit enyhült, de a fegyvert nem tette le.
- A bátyáddal is azt tettem, veled miért cselekednék másképp? - jött a dühítő válasz.
Lelki szemeim előtt felrémlett Onii-chan arca, és furcsa bátorság járta át a testem. Tennem kellett valamit, és mivel a Noroi ház tagja voltam és Taisei is az volt, csak egy szabály menthetett meg a haláltól.
- Taisei-san, én, Noroi Hiroyuki, a családom leendő vezetője azt parancsolom, hogy harc által döntsünk el, ki rendelkezik mostantól a Noroi ház felett - néztem fel rá. Kicsit meglepődött.
- Ez miért jó neked? Ha akarnám, most is megölhetnélek... - mondta.
Elmosolyodtam.
- Ha azt tennéd, és nem fogadnád el a kihívást, azt is megtagadnád, hogy a Noroi család tagja vagy. Ez egy szabály a házon belül, nem tudtad? És van három szemtanú, nem lenne szép most visszakozni.
Taisei leemelte a kardját, és arrébb lökött. Hirako kapitány gyorsan odajött hozzám, és az arca alapján Marry helyett is le akart szidni, de leintettem, ezért inkább befogta.
- Legyen hát! Küzdjünk meg, Yuki-chama! - mondta magabiztosan - De ez csak a mi harcunk lesz, és senki, az itt jelenlévők közül nem kapcsolódhat be.
- Ez természetes. Csak a mi harcunk, és aki győz, az lesz a Noroi ház vezetője - bólogattam.
- Normális vagy? - jött oda hozzám Renji - A családod jövőjét egy esélytelen harcra bízod!
- Tudom, mit csinálok! - néztem félre.
- Ha elmondom Kuchiki kapitánynak, dühös lesz rád! - csapott a fejemre.
Morcosan felé fordultam.
- Azt csinálok a családommal, amit akarok! És amúgy is, Ostoba Byakkun nem szólhat bele! - feleltem.
- Kezdjük már el! - szakította félbe a vitánkat Taisei. Ismét ránéztem, majd bólintottam.
- Hirako kapitány, Kyoraku kapitány, Idióta vörös, kérem álljanak hátrébb pár száz méterrel - kértem udvariasan. A pár száz méter ugyan nem ment, de legalább hátrébb mentek.
- Yuki-chama, nem akarlak megölni. De nem biztos, hogy sikerülni fog visszafognom magam - nézett le rám Taisei. Megráztam a fejem.
- Semmi gond. Én is a legtöbbet fogom beleadni - mondtam.
- Így legyen - bólintott Taisei, majd felemelte kardját - Kezdődjön hát a harc! - kiáltotta el magát.
Nem haboztam. Itt most nagy volt a tét, és nyernem kellett. A családomért, Onii-chanért és Byakkunért.
Nagy levegőt vettem, majd előhívtam a Zanpakutom.
- Tégy csodát, Kiseki no Majo!