Találkozzunk Midgardon [ÁTÍRÁS ALATT]

Utolsó nap Midgardon

Loki

Mánap reggel megkértem Hildet, hogy kérdezzen rá Strangenél, mikor indulhatnánk vissza. Ő azt mondta meg fogja kérdezni.
Már 8 napja itt vagyunk. Én gyostalpalok, dimenziókapu megy, pajzs megy, néhány fegyver megy. Maximálisan meg vagyok elégedve magammal. Hild sem szokott hibázni, ami fontos azt megtanulta. Indulhatnánk már vissza...

Hild

Rá akartam kérdezni, de tényleg, hisz már nekem is hiányzik Asgard, de Stephen nem volt olyan idegállapotban.
-Minden rendben?- próbálkoztam. Erre megállt, felém fordult.
-Nem. Semmi sincs rendben. Semmi.
-Tudok segíteni esetleg?
-Nem.
-Ha az segít, elmondhatod, hogy mi a gáz... ez be szokott válni.
-Legyen- forgatta a szemeit- Aggaszt Asgard lerohanása. Mindenképp vissza kellene szerezni, de ehhez kevesen vagyunk hárman.
-Ha megtudjuk menteni Thort akkor négyen.
-Ez elég nagy ha.
-Nem olyan reménytelen.
-Nézd Hild, én felkészültnek tartalak, de majd többet mondok Loki előtt. Beszélnék veletek.
-Jó... menjünk!
Szinte futólépésben mentünk a szobánk felé. Picit megijedtem mikor többesszámban beszélt rólunk. Lehet hallgatózott, vagy leskelődött. Sajnos nem tudtam tovább gondolkodni, ugyanis elértük a szobát. Ajtót nyitott, majd bementünk.
Loki a kanapén olvasott. Ráadásul az egyik regényemet amit vitten... mióta érdeklik a midgardi könyvek?
-Esküszöm a midgardiak nem tudnak kopogni. Letörne a kezetek?- morgott. Stephen csak a szemét forgatta. Én leültem az ágyra, Loki mellém huppant és át is karolt volna, ha engedem. Úgy vélem Strange előtt nem igazán kéne ezt erőltetni.
-Szóval- kezdte a mágus- arra gondoltam, hogy elviszlek titeket a relikviák termébe. Néhány varázsigéhez a test nem elég strapabíró, nem bírná azt a szintű terhelést, ezért tárgyakba vezetjük őket. Ilyen például a levitáció köpenye, ami rajtam van- mutatott a köpenyére- és felajánlok nektek egy-egy relikviát. Az segítsen a csatában.
-Remek. De én miért mennék? Nem tanultam mágiát itt.- szólalt meg mellettem Loki. Jól hazudik, mondhatom.
-Ugyan már! Mindenki tudja, hogy Hild esténként tanítja. Észrevettem, hogy ellopta az egyik gyűrűt, hogy esténként bizonyos könyvek hiányoznak a könyvtárból. Sok minden vagyok, de hülye azért még nem.
Egymásra néztünk, majd szinte egyszerre tártuk szét a karunk.
-Akkor menjünk!- jelentette ki.
Felálltunk, majd egy pár folyosón sétáltunk végig. Néhány ajtó, két lépcsősor és ott is voltunk.
-Nincs rövidebb út?- kérdeztem.
-De van- vigyorgott Strange.
-Nagyon jó- szólt közbe Loki is.
A szoba tele volt üvegszekrényekkel, meg akasztókkal. Egy üres fogas- szerűségre mutattam és kérdeztem, hogy ott mi volt.
-Inkább mi van. Ott egy láthatatlan köpeny van. Ha felveszed láthatatlan leszel.
-Csúcs- ballagtam tovább. Megakadt a szemem egy tőrön. A pengéje mind két széle éles volt, gyönyörű fekete anyagból készült.
-Az ott egy obszidián tőr. Olyan éles, hogy a legtömörebb sziklát is oly könnyen hasítja szét, mintha vajat vágna.
-Akkor én őt szeretném.- jelentettem ki. Stephen leemelte a falról óvatosan, és odaadta.
-Csatold fel majd ezt az övet, tarts ezen a fegyvereid.
Loki a terem túlfelén kószált és nézelődött. Úgy láttam mindent lenéz, mígnem egy üvegedény előtt állt meg.
-Ez mi?- kérdezte, miközben a gőzölgő narancssárgás löttyöt nézte.
-Az ott méreg. Kardélre szokták kenni. Nagyon jó, csak akkor jön le a pengéről, ha királyvíz éri. Sok kreet öltek meg ilyennel. Elég nekik egy vágás és már is összeesnek.
-Akkor én ezt vinném.
Odalebegett hozzá, majd egy kis üvegcsébe mert ki a méregből.
-Ebbe mártsd bele a késeid. Viszont vigyázz, a bőrödet ne érje.
-Hogyne.- vette ki a kezéből.
-Köszönjük Strange.- mondtam neki, ő csak bólintott.
-Most menjetek, pihenjetek, ugyanis hosszú lesz a csata Asgardért.

Megfogadtuk a tanácsot, elmentem letusoltam, utánam Loki is. Beugrottam az ágyamba, olvastam egy bögre forrócsoki kíséretében. Isteni illata volt. Amit Loki végzett, érdekes, de egy midgardi ruhában ült le mellém az ágyra.
-A vesztünkbe rohanunk, igaz?- néztem föl a könyvből.
-Nem tenném rá a nyakam.
-A hajadat még mindig nem szoktam meg...- mondtam neki, mikor felültem.
-Ilyen az élet. Egyszer majd visszanő, nem?- nevetett. Egy pillanatra minden kétely és bizonytalanság elhagyott. Csak ültem, próbáltam vele nevetni és elhinni, hogy sikerülhet.
-Igen. Visszanő.- válaszoltam egyszerűen, de a mosoly nem távozott az arcomról.