Találkozzunk Midgardon [ÁTÍRÁS ALATT]

25.

Daisy

Itt ücsörögtem a cella sarkában és hagytam a bűntudatnak és a kétségbeesésnek, hogy emésszék a szívemet. A tehetetlenség szörnyű érzés. A rémület, majd a végső elfogadás ami a szemében csillogott, sosem fogom elfelejteni. A legfájóbb az egészben az pedig az, hogy a gyilkosában az utolsó utáni másodpercig bízott. Ebből a melankóliából Adam hangja zökkentett ki.

-Szerezzük meg a kesztyűt és használjuk ellene!- szokása volt csak egy-egy mondatot közölni a hosszú és tekervényes gondolatmenetéből, amit mi rendszeresen értetlen pillantásokkal díjaztunk.

-Ha ki is jutunk, azt mindig magánál hordja. Szinte lehetetlenre vállalkoznánk.- Phil csüggedten hajtotta le a fejét.

-A lehetetlen a specialitásunk.- próbáltam lelket önteni beléjük- Pool, nem azt mondtad, hogy ki tudnál juttatni minket?

-Így szó szerint nem, de ha lenne egy késem, akkor talán igen.

-Az megoldható.- húzott elő Phil egy kést a cipőjéből- Ezt nem motozták meg. Amúgy én is használtam volna, de nem fér át a kezem a rácson.- szabadkozott halkan, nehogy meghallja őt valaki, aki éppen csak arra járt.

A kést beledugta a kesztyűjébe majd eltörte a hüvelykujja alatti porcot, így az ujj belesimult a tenyerébe. Ezzel könnyedén átcsusszant a kar, egészen a könyékig. A kést kimasszírozta a kesztyűje alól és az ujjai közé ügyeskedte, miután a porc visszaugrott a helyére. Tényleg gyorsan gyógyul. A kis késsel pár rövid másodperc alatt játszi könnyedséggel feltörte a zárat.
Kirántotta a kezét a rácsból, majd meglökte az ajtót, ami nyikorogva ki is nyílt. Diadalittas arccal léphetett ki, nem láttuk, a maszk mindent takart. Adam örömteli és megkönnyebbült arccal lépett Pool nyomába. Megfogta az ajtónkat és szétfeszítette a zárat, majd kiengedett minket.

-Ezt előbb is mondhattad volna Warlock!- pirítottam rá és csak akkor vettem észre milyen közel állt hozzám. Fizikailag, persze. Benne volt az aurámban.

-Elnézést.- lépett hátrébb, mintha a gondolataimban olvasna.

-Induljunk!- sürgetett minket Coulson.

-Várjatok! Kell az Idő kő is, ha le akarjuk győzni Thanost.- emlékeztettem őket.

-Jó. Akkor menj le érte!- Adam szájából ez olyan könnyűnek hangzott- Én is mennék, de nekünk itt még dolgunk van.

-Tényleg?- kérdezte Pool.

-Hát persze. Daisy és Coulson visszamennek a Földre, mi pedig Poolal lenyúljuk a kesztyűt és elmegyünk New Yorkba hozzátok. Várjatok ránk annál a mágusnál.- vázolta fel gyorsan a tervet. Volt még rajta mit simítgatni, de nagyjából jó lesz.

Két csapatra szakadtunk és a folyosón, amire a cellánk nyílt, két külön irányba mentünk. Mi a hangár felé indultunk, az utunkba álló őrökkel végeztünk. Felkaptunk fejenként egy-egy chetauri lőfegyvert. Már a hangár ajtajában álltunk és ádáz harcot vívtunk az erős túlerővel, mikor kilöktem egy katonának a fegyvert a kezéből.

-Elterelem őket.- jelentette ki Coulson, majd mielőtt vitába szállhattam volna vele, elrohant.
A csel bevált, mindenki utána rohant. Én, ahelyett hogy a hangárba mentem volna, a Phil utan rohanó katonákat támadtam hátba. Így is elkéstem. A sarok után ahogy befordultam mar csak mentorom és apám helyett apám holttestét találtam. A hófehét ingjét vér áztatta. Körülötte öt chetauri katona, akik még mindig lőttek. Előre nyújtva a karjaimat olyan erős hullámok törtek elő ujjaimból, hogy az ellenség, mint a szikla, darabokra törtek.
Félelmetes volt.
Odatérdeltem Phil Coulson mellé.

-Sajnálom uram. Kudarcot vallottam. Bocsásson meg!- a szemeimet könnyek öntötték el.

-Még nem.- jöttek az elhaló szavak a szájából, majd mindörökké elhalgatott.

-Megyek uram!- mondtam, majd tisztelegtem. A testét a fal mellé húztam, majd az ingjére írtam egy rövidke üzenetet.

Ezért még meg fog fizetni az őrült titán. Megesküszöm Phillip Coulson emlékére.
-Daisy Johnson

A hangár felé siettem. Beszálltam Adam űrhajójába és olyan gyorsan elhajtottam, amilyen gyorsan csak tudtam.
New York felett suhantam, mikor felébredtem. Addig végig robotpilótára volt állítva. A kormányba kapaszkodtam és letettem a gépet. Taxit hívtam, és a Bleecker streetre vitettem magamat. Kiszálltam a 177 A című épület előtt.
Bekopogtam és máris bent találtam magamat az épületben. Sötét volt. Néhány lámpa világította meg az amúgy sötét és homályos szobát. Egy rejtélyes alak lépteit hallottam magam mögött. Egy gyors mozdulattal sarkon fordultam. Nem ijedtem meg, csupán máshogy képzeltem el egy mágus otthonát.

-Láttam, hogy jönni fog. Megkímélem a hangját. Nem.- hatásszünetet tartott- A kő nálam marad.

-Segítenie kell!- könyörögtem- A titán ellen akarnánk használni. A kesztyűvel is mindjárt ideérnek.

-Hidegen hagy. A kő védelmére tett eskümet nem szeghetem meg.- makacskodott.

-Nézze, Doki! Meghalt a húgom és a mentorom azért, hogy én idáig eljuthassak, úgyhogy nem érdekel, hogy mit ígért. Érti?- győzködtem lelkesen.