Találkozzunk Midgardon [ÁTÍRÁS ALATT]

Elveszett testvér

Loki

A városba beérve mindenki megbámult minket. Az asgardiak nem voltak hozzászokva, hogy az általuk 'vadaknak' hívott emberek a városban mászkáljanak. Pláne nem egy hatalmas farkas hátán.
A palotához érve felvezettem egy szobába, ahol alhat. Lefelé menet Lunába futottam bele.

-Szia sziv! Hogy vagyunk?- kérdeztem jókedvvel telt hangon.

-Megvagyok, kösz. Hol voltál eddig?- a kérdés váratlanul ért.

-Ha azt mondom neked, hogy jövő-látók?

-A város szélén élő fiatal nők, akik látják a jövőt?

-Igen. Nos... jártam ez egyikkel- nyelvbotlás, de nem hazugság- akarom mondani, az egyiknél.

-Chh. Ezt elbaltáztad... mit jósolt?

-Surtur megkíséreli elfoglalni Asgardot majd, és mi pontosan tudjuk, hogy mikor ki hol lesz.- jelentettem be büszkén- És a saját halálát.- nem bírtam a szemébe mondani, hogy ő fogja megölni.

-Értem... cserébe nyílván védelmet kínáltál neki. Logikus. Majd szeretném megismerni. Akin megakad a szemed, az rossz ember nem lehet!- kuncogott.

-Jó, majd szólok neki. Egyéb újdonság?- kérdeztem, miközben visszafelé indultam Gullveig szobája felé.

-A bátyád szörnyen idegesítő...- sóhajtott fáradtan.

-Azt mondtam újdonság.- ezen jót nevettünk- De most komolyan. Mi történt?

-Hát az úgy volt, hogy Thor hívatta Heimdallt és engem is. Nem bíztam benne, hogy örömhírt fog velünk közölni. Nem is így tett.
Bementünk, meghajoltunk, felálltunk, majd Heimdall jelentést tett. Megemlítette, hogy megmentett minket és a népedet. Erre Thor haragra gerjedt, hogy a kapuőr miért nem hagyott minket meghalni a csatában. Erre válaszolt, hogy nem bírta nézi a fajírtást. Thor erre még mérgesebb lett. Egy bizonyos szögből érthető. Csomószor elárultad és átverted, én is hazudtam, tehát nem tartozunk a kedvencei közé.- forgatta a szemét. Jól csinálja, de még mindig van mit tanulnia.

-Én sosem voltam az.- húztam félmosolyra a számat.

-A háború veszélye teljesen kikezdte az idegzetét. Nem aludt vagy egy hete...- itt közbeszóltam.

-Jól tudom, hogy az milyen.

-Tudom Loki. Paranoiásabb, mint bárki más a kozmoszban!- szaladt ki a számon.

-Ez Thort abszolút nem jellemzi. Sosem volt paranoiás. Mit mondott még neked?

-Azt, hogy...- apró szünetet tartott, majd egy szuszra elhadarta- Egy követ fújok Lokival a kezdetek óta, én is ugyanolyan hazaáruló féreg vagyok, mint te. Ha nem lennék jó és tapasztalt harcos, már rég Midgardon penészednék veled együtt, semmire sem emlékezve.

-Ez azért még tőle is durva. Sosem mondott volna ilyet neked, mert, fura vagy sem, de fontos vagy neki is. Beszélek vele.- jelentettem ki határozottan.

-Ha a szeme elé kerülsz élve megsüt.- kapta el a kezemet.

Visszafordultam felé a lépcsőfordulóba, ahol eddig is álltunk, vállát a falnak toltam és egy csókot nyomtam a homlokára, ezzel próbálva megnyugtatni.

-Nem lesz semmi baj. Thor a bátyám és, ha nem is vallja be, de testvérként szeret engem. Nem bántana. Nem lenne rá képes. Te pedig menj, ismerkedj meg a jósnővel, Gullveignek hívják.- búcsúztam el tőle. Reméltem, hogy Gullveig nem fog reszketni, amint meglátja jövendő beli gyilkosát...

Én az utamat a trónterem felé vettem. Beszélnem kell a bátyám fejével, mielőtt túl késő lenne.
Mielőtt az összes barátját elüldözné maga mellől.
Mielőtt végzetes hibákat vétene, amiket a későbbiekben sem kijavítani, sem megbocsájtani nem fog tudni magának. Berontottam az ajtón és mindenkit kizavartam a teremből.

-Mindenki kifelé! Gyerünk! Most! Mozgás! Thor, beszélnünk kell!

-Mit akar az áruló a királyától, akit elárult?- gúnyolódott, csak mert nem tudta mit akarok. Ezt még elnézem neki.

-Csupán a rossz útra tévedt öccs akar szót váltani a bölcs báttyal.- hajtottam le a fejemet, mert engem is meghatottak a saját szavaim.

-Mondd, de gyorsan Loki, van két perced, mielőtt élve megsütlek.- fenyegetőzött felállva a trónjáról.

-Tudom, hogy Surtur mikor és hol fog támadni. Részben ezért árultalak el, hogy a birtokába jussak az információknak.- kijátszottam az egyik adumat. A többit egyenlőre nem állt szándékomban.

-Miért hinném el? Annyiszor hazudtál már... miért mondanál most igazat? Az a csomó síró nő, akiknek a kedvesük esett el aznap...- gyanakodott. Tényleg enyhén paranoiás lett.

-Nem kell elhinned. Elég, ha rám bízod a védelem felállítását. Percre pontosan tudom, hogy mikor ki és hol fog jönni.- második adu, kijátszva a kezemből.

-Persze! Hogy majd ott gyengítsd meg a várost ahol jönnek és elfoglalhassák Asgardot. Azt lesheted!- egyre paranoiásabbnak tűnik- Még fél perc. Az pont elég arra, hogy eltűnj!!- üvöltött velem.

-Ha döntenem kell majd a te életed és Luna épsége közt, a másodikat fogom választani. Habozás nélkül!!- üvöltöttem vissza és kirohantam a teremből.

Felrohantam a lépcsőkön és folyosókon, fel a kis virágos kertbe a tetőre. Csak reménykedni tudtam, hogy a körülöttem lévők nem látják a rajtam eluralkodó görcsöt. Síró görcsöt.
Felérve elbújtam a legeldugottabb, legsötétebb sarok mélyére és elkezdtem zokogni és üvölteni. Férfi létemre sírtam.

Sosem éreztem még ekkora egyedüllétet. Vagy ez pánik volt?