Találkozzunk Midgardon [ÁTÍRÁS ALATT]

11.

Hild

Lokit száműzték. Miután átlépte a Bifrost küszöbét, és Svartalfheim kopár dombjain kötött ki, lassan vissza botorkáltam a városba. Egyedül, Thor nélkül szerettem volna lenni egy keveset, de fél óra múlva csak megtalált.

-Hild! Már vagy egy órája kereslek!- ért utol, áthatolva a piac tömegén. A könyvesnél nézelődtem épp.

-Hát megtaláltál. Mit szeretnél?- fordultam felé készséggel.

-Tudni, hogy jól vagy-e.- de aranyos! érdekli, hogy hogyan érzem magamat. Ezeket gondolva csak megrántottam a vállamat.

-Voltam már jobban.- vetettem oda neki, majd kifizettem egy históriás kötetet. Egy másik, versesen is megakadt a szemem, de azt túl drágának találtam.

-Gyere, sétáljunk egyet.- kért finoman. Lassan bólintottam és belekaroltam a felém nyújtott kezébe.

A palota udvarára vitt. Ismertem a helyet, nagyon is jól. Tudtam, ha még tovább sétálunk egyenesen, a rózsalugasok alatt fogunk kilyukadni, viszont ha az öreg fánál balra megyünk a kültéri táncparkett tárul elénk. Kíváncsian vártam merre fog vezetni, de azért szívből reméltem, hogy nem akar velem táncolni. Szörnyen érezném magamat, mert ott kezdem el érezni valamit Loki iránt. Ott fogott meg benne valami, amit azóta se tudok megfogalmazni. Elegáns volt, és szörnyen jóképű, ezzel nem vitatkozom, de nem ez. Valami furcsa fény csillogott a szemében, és az volt a legszebb a dologban, hogy értettem. Meghallottam a kiáltását.
Meghallgattam a mondandóját.
Megértettem mit miért tett.
Megszerettem őt. Azt aki ő valóban volt, nem pedig azt, akinek mutatta magát, mert egy idő múlva abbahagyta a titkolózást.

Észrevétlenül egy könnycseppem száguldott le az arcomon. Thor megállt és szembe fordult velem. A környéken senki sem volt. Letörölte a könnyt az arcomról, de a keze ott maradt. A szemembe nézett, mélyen belefúrta a tekintetét az enyémbe. Szinte egyszerre vettük a levegőt. Majd hirtelen magához ölelt finoman, nem erősen, vagy szorosan, hanem olyan jólesően, és mély hangján a fülembe suttogott.

-Ereszd ki minden fájdalmadat. Sírj, nyúgodtan sírj, és mondd el mi bánt.- gyengéden cirógatta a hajamat, miközben hozzábújva lassan zokogni kezdtem.

-Hiányzik...- szipogtam.

-Tudom. Mindenkinek hiányzik.

-De nekem nem úgy...- szipogtam és hüppögtem tovább.

Talán ez kellett hozzá, hogy feloldódjak, mert miután megnyúgodtam és szana-szét könnyeztem Thor ruháját, nyúgodtabban tudtunk tovább beszélgetni. Kérdezett rólam és Lokiról, hogy miket csináltunk, mikor nem harcoltunk vagy beszélgettünk. Aztán én kérdeztem róla és Janeről. Nem volt valami bőbeszédű, de a mondókájából kivettem, hogy nagyon szerette őt, és hogy Jane dobta.

Valahogy mégis a táncparkettnél kötöttünk ki.

-Csak ha van kedved.- kezdte Thor, de a szavába vágva válaszoltam is.

-Persze. Táncolni mindig van kedvem.- a szám a fülemig ért boldogságomban.

A táncparkettre vezetett, miután Loki köpenyét a derekamra kötöttem, hogy legalább annyi szoknya-szerűségem legyen. A bifrosti búcsú alkalmából felvettem a valkűr páncélomat, és még azóta sem volt időm átöltözni.
Jobbra-balra pörgetett és forgatott, utána lassúztunk egy kicsit, majd keringőztünk a madarak csiripelésére és a szívünk dobbanására. Varázslatos volt.

Egyszercsak Thor megállt. Egyik kezével finoman felemelte a fejemet, a másikkal beletúrt a hajamba. Lassan közelebb húzott magához és ajkaink összeértek. Eleinte, mikor még nem fogtan fel a dolgot, nem ellenkeztem, de pár másodperc után finoman eltoltam magamtól.

-Ez nagy hiba volt. Lehet, hogy szeretsz, de tőlem nem kívánhatod, hogy viszonozzam. Sajnálom. Azt hittem nem használod ki, hogy magam alatt vagyok. Úgy tűnik nagyot tévedtem.- a köpenyt letéptem a derekamról és újra a hátamra terítettem. Így gyorsabban tudok futni, ami nagy előny. Thor meg sem mozdult, csak állt ott megsemmisülten. Nem is baj-gondoltam-tudja meg egy kicsit, hogy milyen érzés.

A palotába beérve első utam a szobámba vezetett, ahol felvettem egy másik, bőrből készült páncélt, ami sokkal könnyebb és egyszerűbben mozgok benne. Az ujjamra húztam a varázsgyűrűmet, amit Starnge adott. A kardomat a derekamra csatoltam, a szárnyaimat büszkén kiengedtem és lefelé rohantam a fegyverterembe.

A nyakamban logó lánc medáljakén szolgáló kristályt kivettem belőle és helyette egy sokkal értékesebb, sárgás fényű követ helyeztem belé, majd rejtettem a ruhám alá.
Kirohantam a palotából, senki sem akart megállítani. Két hatalmas szárnycsapás után már a levegőben voltam. Pár egyszerű mozdulattal nyitottam egy átjárót egyenesen Phil Coulson irodájába. Édes a bosszú-gondoltam-megkapod a magadét Thor Odinson, azért a csókért.

Coulson ügynök arca eleinte meglepettséget tükrözött, amint meglátta a narancssárga kört, amin át én repültem. Gyanakodva figyelt, míg bezártam a kaput és leültem az egyik székébe. Keresztbe raktam a lábamat és finoman kirántottam a nyaklánc medálját a ruhám alól.

-Még mindig érdekli magát az Elme kő?- kérdeztem, hatalmasnak érezve magamat.