8.

751 64 6
                                    

Hild

Szomorú hír érkezett a Kilenc Birodalom egyikéről. Egy éppen csak életben maradt jégórás rontott be tegnap este felé a palotába, majd Thor előtt összeesett. Az ispotályban magához tért 20 percnyi alvás után és saját nyelvén felkiáltott. Én ekkor lent voltam Lokinál és csak egy őr adta hírül nekem a jégóriás érkezését.

-Hild, várj még!- kiáltott utánam.

-Mi az?- néztem vissza. Most úgy tűnt, hogy magánál van. Egy gyógyító járt itt nemrég és nem tudta megállapítani, hogy mi baja van. Szenvedett. Hiába tagadta.

-A nővér szerint még pár órám van, vagy napom, miután nem is fogsz rám ismerni. Most is hallom, hozzám beszél, belepiszkál az agyamba... Először is, ne gyere többé. Nem akarom, hogy erre emlékezz belőlem. Egy roncsra...- hatalmasat sóhajtott, majd folytatta- Másodszor pedig, ha megtámadnálak, ölj meg! Ne engedd Thornak hogy ide visszazárjon!

-Én...- beléptem a cellába, hogy ne válasszon el minket az az energia rács. Szomorú voltam. Életemben először éreztem magamat igazán szerelmesnek, de a sors furcsa humora miatt máris elveszik tőlem őt. Alig volt időnk együtt. És ez végtelen szomorúsággal árasztott el.
Felemelte a fejét, mikor megjelentem előtte- Én...- nem tudtam mit mondani.

-Csak ígérd meg! És ha eljön az idő, ne habozz.- megragadta a kezemet és a szívére helyezte- Mondd már!

-Ígérem! De ha van más megoldás ahhoz fogok folyamodni. Világos?

-Szeretlek!- majd szorosan megöleltük egymást.

-Mennem kell. Hírnök jött a hazádból. Érdekel, hogy mi hírt hozott?- kérdeztem, bár a választ már tudtam.

-Nem. Végülis, minden nap meglátogatja Thort egy jégóriás, aki hírt is hozott a szülőbolygómról. Ugye?- válaszolt szarkasztikusan.

-Majd jövök. Kitartás!- intettem neki, majd távozva a cellájából a lépcső felé indultam.

Felrohantam rajta és végig vagy 20 aranyló folyosón. A vörös függönyök el voltak húzva az óriási ablakok elől, így besütöttek a nap ragyogó sugarai.
Bár ezzel nem volt időm foglalkozni, hisz gondolataim más valaki körül forogtak.
Aggódtam.
Szörnyen aggódtam.
Belépve a terembe Thor gondterhelt tekintetével találtam magamat szemben.

-Mi hírt hoztak neked?- kérdeztem tőle halkan, de magabiztosan. Közelebb hívott magához majd fojtott hangon válaszolt.

-Jötünheim... lerohanták. Letarolták. Ahogy tetszik.

-Hogy micsoda? Kik?- megrémített a hír.

-Vajon ki?! Thanos!- kiabált.

-Nem...- suttogtam magam elé- Lokinak már alig van pár órája, mielőtt elveszítené az ép eszét! Ettől aztán teljesen begolyózik! Nem mondhatjuk el neki.

-Elmegyek veled. Együtt beszélünk majd vele.- állt fel a trónról a király és velem az oldalán elindult a kamrák felé, a cellákhoz.

Loki ott ült ahol hagytam. A véraláfutásos keze most a szája előtt volt és furán vigyorgott. Nem tudom, mi kényszerítette rá, hogy önmagában is kárt tegyen. Mikor beléptünk a cellájába hirtelen felugrott és a falnak vetette a hátát. Arcán rémület ült.

-Ne bánts!- suttogta.

-Nem akarunk bántani. Loki...- mosolyogtam rá- Én vagyok az, Hild és a testvéred is eljött. Thor is itt van.

-Thor? Miért? Már nem mersz bejönni hozzám egyedül?- a mondat végére abba hagyta a zihálást és barátságosan, ám keserűen mosolygott ő is. Erősen magamhoz szorítottam.

-Meghoztuk a hírt, amit a követ hozott.- horgasztotta le a fejét Thor.

-Annyira csak nem rossz a helyzet otthon?- bizakodott.

-Én mondom el.- jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon- Loki... Jötünheimet letarolták. Elfoglalta Thanos. Szörnyen sajnálom.- csöppent a cipőm orrára az első könnycseppem, de nem az utolsó.

-Amint tudunk, csapatokat küldünk oda és felszabadítjuk a népedet.- tette öccse vállára a kezét- Ígérem.

-Csak a vesztükbe rohannának. Thanosnak a kő kell, ezért szorongat meg minket. A ti gyengéteket sebzi meg. Engem. Nincs a kő biztonságban amíg én itt vagyok, mert...- összeesett.

-Loki!- sikítottam.

A földön eleinte csak fetrengett, mint akinek rossz álma van, aztán rángatózni kezdett. Ez később erős vonaglásba torkollott. Karjain és nyakán megduzzadtak az erei, a fogait összeszorítva tűrt. Szörnyű kínokat élhetett át, de egy szót sem szólt. Eltelt egy fél perc, aztán egy egész, de a roham, vagy mi a csuda nem akart szűnni. Nem bírta sokáig, most már fel-fel szisszent a fájdalom miatt. Aztán egyszer csak elüvöltötte magát.
Elkaptam a kezét, szorosan fogtam és néhány gyenge ellenbűbájt mormoltam, afféle fájdalom csillapító gyanánt, de nem sokat hatott.
Egyszer csak, mint egy rongybaba, elengedte magát. Megszűnt a vonaglás, a fájdalom, a kín, Loki maga. Az erei és légzése visszaálltak a normálisba. Kinyitotta szemeit végre. Alig láttam a könnyes szememen át.

-Loki.. túl vagy rajta. Megcsináltad!- ujjongtam halkan.

-Segíts fel!- inkább kijelentette, mint kérte. A karomba belekapaszkodott és felhúztam. Egész jól állt már a saját lábán.

Odalépett Thorhoz és mintha meg akarná ölelni, fél kezével a király kardja felé nyúlt. Kirántva a hüvelyéből egy mozdulattal a nyakam felé vágott, szerencse, hogy időben kitértem a fegyver elől. Thort orrba vágta a markolat végével, mire az megtántorodott. Én erősen kirúgtam a kezéből a kardot és elkaptam. Thor ekkor állt föl.

-Tedd meg! Gyerünk! Megígérted! Hild! Tartsd a szavadat!- erre a pillanatra még a régi Lokit láttam fátyolos szemeiben, de úgy hittem ez volt az utolsó alkalom. Felemeltem a kardot és a végső csapásra készültem.

-Sajnálom!- suttogtam- De nem megy...

Találkozzunk Midgardon [ÁTÍRÁS ALATT]Where stories live. Discover now