Találkozzunk Midgardon [ÁTÍRÁS ALATT]

7.

E/3

Jötünheim jeges fennsíkjai...
Kegyetlen egy táj. Egy lelket nem találni több mérföldes körzetben. Élőlények, állatok is kevesen élnek ott, csupán az a pár faj ami alkalmazkodott a zord időjáráshoz.
Mégis...
Mégis, most hangos léptek hangja verődött vissza a hatalmas jéghegyek faláról. Egy jégóriás rohant át a fennsíkon, menekülve valami, számára ismeretlen elől. Alig érett felnőtté a fiú.
Lélekszakadva rohant. Az arcán látni lehetett, hogy halálra rémült. Most, már az üldözői is láthatóvá váltak. A fiú nem torpant meg, tovább szedte a lábát, csak azért, hogy hírt vigyen a fővárosba az idegenek érkezéséről.
Sosem látott még olyan lényeket. Feketék voltak, arany tetoválásokkal a karjaikon. Vagy valami törzsi rituálé részei lehettek, vagy csupán ezzel születtek és semmit sem jelentett nekik. Apropó karok, nekik négy is volt belőle. Úgy futottak, mintha sosem fáradtak volna ki.
Egy jégmadár húzott el felette, majd fejmagasságba ereszkedett vele. Futás közben a madár fülébe súgta, hogy támadás várható, hatalmas, amekkorát még Jötünheim nem látott. Meghagyta neki, hogy a fővárosba repüljön, egyenesen, és pihenni se álljon meg.
A madár elrepült, villám gyorsan tovaszállt, már alig láthatta a fiút, mikor elesett.
Orra bukott és a támadók utolérték. A fiúnak még éppen ideje volt hanyatt fordulni és pillanatokon belüli gyilkosainak a szemébe nézni. Nem félt a haláltól. Csak a madarát féltette. Már csak egy gondolatra volt ideje, ami a kedveséről, Lyeraról szólt. Szerette és most cserben hagyta.
Egy pillanat múlva vörös vér fröccsent a jeges fennsíkra és azonnal eggyé is fagyott vele. A támadók csak szétmarcangolt végtagokat hagytak maguk után.

Egy nő sétált a fekete csorda mögött.

-Ekkora mocskot hagyni.- csóválta a fejét, majd ördögi mosolyra húzta száját.

Lerohanták egész Jötünheimet.