You didn't see that coming

88%

Gyorsan trappoltam végig a folyosókon. Könnyeimen keresztül alig láttam valamit. Az agyam üres volt. Mintha,ami az előbb történt nem is lett volna igaz csak egy rossz és dermesztő álom csupán. Hova mehetnék jelenleg. Kint az utcán nem volt biztonságos,bent szintén nem. Tony laborja előtt haladtam el,megtorpantam. Határozott ötlet lepte el agyam minden egyes részét. A laborva lépve egy üveg asztalhoz léptem,s az egyik tabletet leemeltem onnan s már ott sem voltam. A liftekig meneteltem célirányosan. Beléptem az egyik fülkébe,s a legfelső emeletet nyomtam be. A padlóra telepedve üzemeltem be Tony gépét s a sírással küszködve vettem át a liftek irányítását. Eltartott pár pillanatig a folyamat. A kilencedig és a tizedik emelet között sikeresen megakasztottam a fülkét. A szívem az adrenalintól dübörgött s csak akkor nyugodott meg végre,amikor is a a tablettel sikerült a kamerát is kikapcsolnom. Mélyeket lélegezve nyugodtam meg. Itt nem talál meg senki. Biztos voltam benne,hogy nem ez az első hely,ahol keresnének. Itt végre nyugtom lehetett,s biztonságban is voltam. Mindenkitől. Próbáltam nem a történtekre koncentrálni,s csak meredtem magam elé élvezve a csendet órákig. Néha elszunyókáltam. De amikor épp öntudatomnál voltam,akkor szenvedtem. Méghozzá nagyon. A stratégiámat miszerint magamba kell fojtani mindent kidobtam a kukába. S legszívesebben üvöltöttem volna,ahogy csak a torkomon kifér...de nem tehettem meg.
A gyűlöletem lángja ismét égette a kanócot,de ez most más milyen volt....ez igazi volt és fájt. Olyan mélyről jövő letargiát okozott,amire nem voltak szavak.
Az ember lánya igazán megtanulhatta volna már élete során,hogy ha valakiben feltétlenül megbízol,akkor két dolog közül az egyik az enyém lesz.
Egy életre szóló társ vagy egy életre szóló lecke. Jelen esetben halvány lila gőzöm sem volt arról,hogy az az arrogáns szélvész szemétláda Pietro Maximoff mit is jelent. Társ vagy lecke. De hogy is lehetne a társam? Hisz ha szeretne,akkor megóvna nem pedig tönkre tenne. Mit tegyek?
Frusztráltan kaptam kezembe a gépet s játszani kezdtem rajta kisöpörve minden mérvadó pro kontra érvet a fejemből.
Talán öt órája lehettem bent,amikor is hirtelen kinyílt az ajtó. Megijjedve pillantottam fel s meglepődve szemléltem a két emelet közötti vendégemet.
-Hát te mit keresel itt?
-Jöttem szólni,hogy ez nem egy jó búvóhely.-lépett be a liftbe Steve s kisfiúsan elmosolyodott. Fintorogva kezdtem újra játszani.
-Hát légy a vendégem Kapitány.
-Mit játszol?-ült le mellém a padlóra.
-Pac Man. De nem ezért jöttél. -néztem rá,amikor game overt írt a játék.
-Hát nem..-vált komollyá a hangja-Nat küldött ,elmondta mi történt köztetek.
-Remek,akkor már mindenki tudja.
-Nat titokban tartja csak én tudok róla. Így is elég sok minden történt mostanság.
-Cöhh..nekem mondod.-piszkálgattam a körmöm hegyét.
-Jól vagy?-érintette meg gyengéden a kezem,mire én fújva egyet török ülésbe ültem. Miért ne beszélhetném meg vele? Ő tudja rólunk a legtöbbet.
-Furcsa de jól vagyok,amennyire ezek után jól lehet az ember. Mellette valahogy megedződtem.
Steve furcsán méregetett engem.
-Ne nézz így Steve Rogers!-lengettem felé mutató ujjam.-Nyugodj meg nem fogok neki megbocsátani. De nem tört meg.
-Nekem ennyi elég Darcy.-mosolyodott el aranyosan,aztán tekintete értetlenné vált.
-Mi az a Pac Man?
Felnevettem,s kezembe véve újra a játékot megmutattam neki. Talán egy órát tölthettünk együtt bent,amikor is újra elleptek a gondolatok.
-Steve?-kérdeztem halkan. S ő hümmögve nézett fel a játékból,amit idő közben elkobzott tőlem.-Kaphatok egy újszobát? Egy olyat,ami fényévekre van tőle.
-Megkaphatod az enyémet,én meg átcuccolok a tiédbe.
-De az a te szobád,nem akarlak kilakoltatni.
-Darcy az csak egy szoba,egyébként is rajta akarom tartani a szemem.
Beleegyezően bólintottam,s megköszöntem kedvességét.
-Viszont Darcy nem mintha nem lennél jó társaság és felterjesztem a hetven évnyi jég fogságomat,de nos..meddig maradunk még itt?Csak mert nincs egy nemzedéknyi időnk.
-Ohh..igaz is.-álltam fel s vissza vettem az elkobzott gépet,majd útjára engedtem a masinát. A tizedik emeleten nyílt ki. Steve kilépett rajta,de hirtelen elkaptam karját.
-Darcy?-nézett hátra. Nem bírtam rá tekintetni így lehajtott fejjel válaszoltam.
-Félek.
-Ne tedd. Itt vagyok nem engedjük,hogy újra megtörténjen. De muszály félre tenned ezeket az érzéseket,mert Loki odakint van. Minél előbb rá kell találnunk,nehogy ő találjon rád.
Igaza volt. Elengedtem mindent s határozottan léptem mellé. A Torony társalkodójához mentünk. Steve otthagyott engem. S mikor észrevettem az erkélyt oda tartottam. Kiléptem s az eső rám zúdult. Jól esően emeltem fel fejem s hagytam,hogy a hideg eső elmosson mindent bennem,s csak a jeges dermesztő érzés maradjon. Felfrissültem,s talán még egy enyhe mosoly is feltünt az arcomon,addig a pillanatig,míg valaki be nem húzott az esőről hirtelen. Nem tetszett eme cselekedet,mert én kintre vágyódtam. Bosszúsan nyitottam ki szemem,s még bosszúsabb lettem,mikor megláttam ki áll előttem. Kezem ökölbe szorult. Ő tehet mindenről.
-Ian.
-Darcy mi a fenét csinálsz? Mi ütött beléd?-vezette kezét arcomra. Ekkor a kinti vihar hangja zengte be a termet,s ez nem Thor volt. Érdekes,hogy a vihar nem csak természeti jelző lehet....ó nem...
A benti vihar perceken belül érkezett.
-Állj meg Pietro!-kiabált kintről Barton. Ekkor betobbant ő. S,amit látott nem tetszett neki,nagyon nem. Mimikája megváltozott,ahogy látta,hogy Ian keze hol van. Mérgesen trappolt felénk.
-Te!-mutatott fenyegetően ujjával.-Minden miattad van!-morogta s Ian vállát megragadva fordította maga felé. Ahogy szembe került a szőke sráccal,amaz már indította is útjára jobb horgát. Ütése olyan erős volt,hogy a földön kötött ki a másik. Lefagyva álltam ott. Ez most tényleg megtörtént? Clint Pietro mellkasának feszítette tenyerét,s ráordított nevelt fiára.
-Na most már aztán tényleg elég legyen!
Ekkor ébredtem kábulatomból,s Pietro karját megragadva húztam el onnan.
-Te velem jössz.
A hálókig rángattam a férfit.

%

Küszködés...ezt érzem ha rá gondolok.
Szenvedés....ezt érzem ha rá nézek.
Fájdalom......ezt érzem,ha beszélnem kell vele....A szobájában vagyunk.
Sötétség vesz minket körül. Ő a jobb oldali sarokban ül,én a bal oldaliban. Egyikünk sem néz a másikra. És egyikünk sem beszél. Mert tudjuk jól,hogy mi esne ki a szánkon,és nem vagyunk benne biztosak,hogy ezt akarjuk-e. Kattogunk,rágódunk másikon. Mi lenne a legjobb kettőnknek. Van-e olyan opció,hogy az jó legyen? Olyan volt az egész szituáció,mintha várnánk a másikra....a másikra,hogy bele lökje a szakadékba.... Tikk.Takk.Tikk.Takk.
A lábdobogatása tart még ébren. Ideges. Ahogy ül ott és a felhúzott térdein pihen összekulcsolt keze,ahogy fejét hátra veti s a falnak támasztja...már tudom,hogy ő nem fog megszólalni,már nem..mindent elmondott. És őszintén....már nem akartam semmit csak az ürességet hozó alvást.
Felvettem ugyanazt a pózt. Hajamról vízcseppek estek kezemre. Jég hideg volt,de legalább erre tudtam fókuszálni,mert minden más fájó volt. A történtek......felfoghatatlan volt.
Végül én törtem meg a csendet.
-Nem megy...nekem...nem tudok megbocsátani..újra nem.-kezdtem én is a plafont vizsgálni. Égető tekintete szinte már maga felé húzta lelkem egy darabját. Könyörgött a megváltásért,de már nem voltam biztos benne,hogy létezik-e egyáltalán számára. Vagy az én számomra. Rá emeltem a tekintetem. Szenvedett és félt. Rettegett az eljövendőtől,mert elkerülhetetlen volt.
-Megígérted....hányszor megígérted. És eltekintettem tőle..mert törődöm veled és magammal is. Kettőnkkel. De amit tettél....Jézusom,hogy tudnék úgy rád nézni,mint előtte!?-kiáltottam fel reketten. Csend. Újra. Nem felel. Aztán felszólal.
-Nekem...nekem sose kellett küzdenem senkiért. Wanda az állandó az életemben,sose volt kérdés hogy elhagy-e. Mellettem volt mindig és örökké. A többiek pedig dönthettek mellettünk avagy sem. Nem álltam senki útjába. Nem érdekelt senki se különösen.De Te...-mutatott rám.-Te minden erőfeszítést megérsz. Csekély ár minden,ahhoz képest,hogy mellettem legyél. És az ég szerelmére SZERETLEK!-ordított fel s erőteljesen a mellkasára ütött. Én csak unottan újra a plafont bámultam.-De ez nem számít,mert nem tudok küzdeni,sose tettem. Nem tudom,hogy kezeljem a helyzetet,nem tudom,hogy kezeljelek. Félek. Mert bárki elvehet tőlem. És milyen könnyű is lenne... Ha veled vagyok az béklyó. Sosem szabadulok a rettegéstől. Esténként az jár a fejemben,hogy az életben hány emberrel kell még megküzdenem érted.
-Vele nem kellett küzdened.-suttogtam közbe.-Az egészet te csináltad,ha elszámoltál volna tízig és utánna cselekszel,most nem itt tartanánk. Épp ellenkezőleg. Azt a lepedőt kellene összegyűrnünk.-mutattam az ágyára.-Sose mondtam,hogy elvehetnek tőled,igaz az ellenkezőjét sem,de ezt érezned kellett volna. Érezned kellett volna a hűségem.A tegnap este...amit tettél...Miért?
Az egyszerű kérdésre nem reagált. Nem csinált semmit. Csend.Tikk.Takk. Lábdogás.Szakadék. Kifújtam a levegőt,de tudtam ez nem mehet így tovább. Féltem lépni. Fájt lépni. De szenvednem kellett,hogy vége legyen.
-Elég volt.-emeltem rá tekintetem.-Azt mondtad béklyó vagyok. Hát feloldozlak. Szabad vagy.
-Darcy...- kezdte,de én már tudtam a döntés végleges és nem számít a szívet törő reménytelen hangtónusa,meg kellett tennem.
-Szakítsunk Pietro.