golden rabbit ~ jikook | ✔

71. fejezet

- Kibaszottul hiányzik - sóhajtottam fel és idegesen a hajamba túrtam.

Eltelt majdnem két hét azóta, hogy mindent bevallottam Jiminnek. Azóta még mindig nem jött ki a szobájából vagy csak akkor, ha én éppen nem voltam otthon. Egyszer viszont összefutottunk, amikor éppen az ebédlőben volt, én pedig egy kávét szerettem volna magamnak csinálni. Mindketten megtorpantunk, viszont kettőnk közül ő kapcsolt először és rohant ki szó nélkül, mindent maga után hagyva.

- Neki is hiányzol te - sóhajtott fel Taehyung. - Talán meg kellene próbálnod beszélni vele, hátha meghallgat vagy valami.

- Szerinted ez jó ötlet lenne? - pillantottam rá, mire bólintott egyet.

- Majd megpróbálok beszélni vele este, mert apához kell menjek.

- Rendben, te tudod - vonta meg a vállait.

- Este szeretnél házhoz menni? Úgy is olyan rég voltál már. - vetettem fel neki az ötletet, mire csillogó szemekkel heves bólogatásba kezdett. - Kit szeretnél magaddal vinni? - vettem elő a névsort az alkalmazottaimról, ahol már Kim Seokjin neve is szerepelt.

- Jaemin és Yejun? - kérdezte, mire csak bólintottam egyet.

Igazából nekem teljesen mindegy, mert valószínűleg nem lesz szüksége rájuk, mert csak egy nőt és két gyerekét kell eltenni láb alól, de azért fő a biztonság, szóval kell mellé két ember, aki esetleg megvédheti, ha elfajulnának a dolgok.

- Tökéletes. Szólok nekik, hogy estére ne csináljanak programot. - mosolyodtam el.

- Köszönöm szépen - hajolt meg Taehyung és már el is indult a folyosó felé, hogy magamra hagyjon.

[...]

Teljesen megpakolt kezekkel indultam meg Jimin szobája felé este, miután hazaértem. Alig vártam, hogy végre hazaérjek, mert nem igazán tudtam bármire is koncentrálni. Egész végig arra tudtam csak gondolni, hogy mit fogok neki mondani, ha egyáltalán ad rá lehetőséget. Ha meg nem, akkor kénytelen leszek a folyosóról kiabálni neki, hogy azért is hallja, hogy mennyire megbántam, amit tettem. Ezért arra gondoltam, hogy feltankolok gumicukorból és teljesen leszarva azt, hogy amúgy nem is eszek ilyen szarokat. Megálltam a szobája előtt, hasam görcsbe rándult, ha csak arra gondoltam, hogy mennyire szeretném már látni, nem csak tíz másodperc erejéig. Vettem egy mély levegőt és bekopogtam, bár lehet nem is hallotta, mert olyan halkan tettem. Nem jött semmi válasz, ezért megismételtem, csak most már jóval hangosabban.

- Igen? - hallottam meg Jimin hangját és már ettől képes lettem volna elbőgni magam.

- Én vagyok - döntöttem fejemet az ajtónak. - Szeretnék megmagyarázni mindent. - mondtam, majd egy apró mosoly kíséretében hozzátettem, hogy még gumicukrot is hoztam.

Hosszú percekig nem kaptam semmilyen választ, sőt a szobában síri csend volt, még apró motoszkálásokat sem hallottam. Éreztem, hogy torkomban gombóc nő és bármelyik pillanatban utat törhetnek a könnyeim, amiket nem fojtanék magamba. Az utóbbi időben úgy is rengeteget sírtam, szóval már teljesen hidegen hagy, hogy férfias vagy nem férfias, amit teszek.

- Kérlek Jimin - nyeltem egy hatalmasat, ahogy végighúztam mutató ujjam a faajtón.

Hátráltam pár lépést, amikor lépteket hallottam a szobából és teljesen földbe gyökereztek a lábaim, amikor az ajtó kinyílt. Kellett pár másodperc, amíg rá tudtam magam venni arra, hogy bemenjek oda, de végül észbe kapcsoltam és szó nélkül mentem be. Jiminen egy fehér póló és egy egyszerű melegítőnadrág volt, haja össze-vissza állt, hol belelógott az arcába, hol pedig kócosan állt a magasba. Szemei alatt ott voltak azok a bizonyos lila foltok, amik arra utaltak, hogy nem alszik eleget. Szívem szerintem szorosan magamhoz húztam volna és addig öleltem volna, amíg levegőt kap.

- Tessék - nyújtottam felé az egyik kezemet, amiben három csomag gumicukor volt.

- Köszönöm - motyogta a lehető leghalkabban, majd kikerült engem és leült az ágya szélére.

Annyi mindent tudtam volna neki mondani, de elsősorban meg szerettem volna tőle köszönni, hogy egyáltalán hajlandó velem szóba állni. De egyetlen szó sem jött ki a számon, csak figyeltem őt, a gyönyörű arcát, a most már kicsit hosszú haját és a lehajtott fejét. Megdörzsöltem szemeit, hogy megakadályozzam a kitörni készülő könnyeimet.

- Köszönöm, hogy beengedtél - szólaltam meg ki tudja hány perc után. - Annyi mindent szeretnék mondani, hogy nem is tudom hol kellene kezdeni. Tudod ez a két hét alatt annyit agyaltam rajtad, rajtunk és saját magamon is. Arra jutottam, hogy rohadtul nem érdemellek meg téged. Nem becsültelek meg, így utólag persze rájöttem, hogy mekkora fasz vagyok, de az már nem ugyan olyan. - mondtam és eszem ágában sem elhallgatni, mert a lehető legtöbb dolgot el szerettem volna neki mondani. - Soha nem gondoltam volna, hogy valaki ennyire fontos lesz nekem és talán az az egyik oka annak, hogy megcsókoltam Minjut, hogy nem fogtam fel ennek az egész helyzetnek a súlyát. Mármint elhoztalak ide, maffia tagot faragtam belőled, de időközben beléd szerettem és arra már egyáltalán nem gondoltam, hogy mi lesz akkor, ha a kettőnk kapcsolatának vége lesz. Tudod, hogy innen senki sem mehet el, szóval önző voltam és nem gondoltam át rendesen a dolgokat. Annyira sajnálom Jimin, hogy ez történt. - temettem arcomat a tenyereimbe.

Eddig bírtam ki sírás nélkül, kicsit sem érdekelt, hogy mennyire nézek most ki gázul. Nem is tudom, hogy mikor bőgtem utoljára valaki előtt, de nem bírtam már magamba tartani azt a hatalmas terhet, ami hetek óta csak nőtt bennem. Testem rázkódni kezdett és még levegőt is nehezemre esett venni. Szánalmasnak tartottam magam, hiszen nem azért könyörögtem Jiminnek, hogy engedjen be, hogy bőgni lásson, hanem csak meg szerettem volna magyarázni a dolgokat.

- Utálom magam, amiért csak bántani tudlak Jimin - mondtam neki, de eszem ágában sem volt elemelni a kezeimet az arcom elől. - Én nem hittem volna, hogy valaki így fog szeretni engem, mint te és én eddig ezt még sem értékeltem.

Két apró kezet éreztem meg a derekam két oldalán, majd Jimin közelebb csúszott hozzám és szorosan átölelt. Még jobban el kezdtem sírni, nem tudom, hogy azért, mert mennyire hiányzott már vagy pedig azért, mert ezek után is képes engem megölelni vagy mindkettő.

- Szeretlek Jimin - nyögöm ki ezt a két szót, bár a sok sírástól már levegőt sem tudok normálisan venni.

- Én is szeretlek Jungkook - szólalt meg most először egész idő alatt.

Azonnal oldalra fordítottam a fejemet, hogy megbizonyosodjak arról, hogy biztosan jól hallottam-e, amit mondott. Észre sem vettem, hogy ő is sír, talán a hangos bőgésemtől nem hallottam, de még jobban összeszorult a szívem, ahogy könnyes szemekkel figyelt rám. Most én bújtam oda hozzá és húztam egy szoros ölelésbe, könnyeimmel ismét küszködve.

- Ne sírj Jungkook - motyogta a nyakamba a lehető leghalkabban, de én még így is kristály tisztán hallottam.

- Bocsájts meg nekem, kérlek - húztam még szorosabban magamhoz.

Nem kaptam rá választ, de nekem már az sokat jelentett, hogy egyáltalán hajlandó volt beengedni magához. Arról ne is beszéljünk, hogy meg is ölelt, mondta, hogy szeret és még ő nyugtatott meg engem, amikor én basztam el mindent. Hogy lehet valaki ennyire jó ember?

Sziasztok!
Huh, szóval most kicsit szomorú vagyok, mert az előbb írtam meg a Golden Rabbit utolsó fejezetét. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki kitartóan olvassa a blogot. Nagyon a szívemhez nőtt és most kicsit üresnek érzem magam, de hát semmi sem tart örökké. Én teljesen meg vagyok elégedve a befejezéssel és nagyon örülök, hogy egy újabb történetet sikerült befejeznem. Remélem ti is így gondoljátok majd, de addig is van még pár rész, amibe tartogattam nektek izgalmakat. Kellemes hosszú hétvégét kívánok mindenkinek!

Ui: Sokan félre értették, de még NINCS vége a sztorinak! Lesznek még részek 😊