golden rabbit ~ jikook | ✔

72. fejezet

- Mit is keresünk itt? - ráncolta össze szemöldökeit Taehyung, amikor másnap elrángattam magammal a plázába.

- Akarok venni egy karkötőt Jiminnek - mondtam és már be is mentem az első ékszerboltba, amit megpillantottam.

- Milyet? - sietett utánam, de én csak megvontam a vállaimat.

- Nem tudom, azért vagyunk itt - nevettem fel és szemeimmel pásztázni kezdtem a kis üzletet, hátha megpillantom a karkötőket, hiszen eddig csak nyakláncokat, fülbevalókat és mondhatni minden egyéb ékszert láttam, csak azt nem, amire valójában szükségem van.

- Jó napot, miben segíthetek? - jelent meg mellettünk egy nő.

- Jó napot. A karkötőket merre találom? - kérdeztem tőle, mire ő jelezte, hogy kövessük.

Hát persze, hogy a sarokban voltak teljesen eldugva, nehogy az ember egyből megtalálja. Megköszöntem, hogy megmutatta, majd fél órás szenvedés következett, amikor is próbáltam eldönteni, hogy melyik ékszer lenne a legjobb Jimin számára.

- Erre az előbb még azt mondtad, hogy nem tetszik - nézett rám értetlenül Taehyung és komolyan becsültem benne, hogy még nem hagyott itt.

- Akkor szerinted melyik lenne a legjobb? - kérdeztem tőle, mire rámutatott egy arany karkötőre, aminek a közepén egy fehér gyöngy volt. - Nem túl lányos?

- Szerintem nem. Jimin egyszer mintha említette volna nekem, hogy oda van a gyöngyökért - tűnődött el.

- Akkor jó lesz ez - bólintottam egyet, majd levettem a Taehyung által kiválasztott karkötőt és egy hatalmas mosollyal indultam meg a kasszához.

Tegnap, miután elbőgtem magam Jimin előtt, már nem voltam nála olyan sokáig. Mondta, hogy fáradt és szeretne aludni, én pedig értettem a célzást és nem kötözködtem, hogy maradni akarok. Így is örülök annak, hogy beszélhettem vele és, hogy láthattam. Az ember egészen addig nem becsül meg valamit, amíg el nem veszíti. Már csak abban reménykedek, hogy Jimint nem örökre veszítettem el, mert szerintem a hiányába beleőrülnék.

- Köszönjük szépen, viszont látásra - köszöntem el, miután sikeresen kifizettem a karkötőt és még egy kis dobozba be is csomagoltattam.

- Mikor adod oda neki? - érdeklődött.

- Nem tudom, szerintem majd este, már ha be fog engedni a szobájába.

- Tegnap is beengedett, szóval szerintem most is be fog - mosolyodott el, én pedig bólintottam egyet, mert igaza lehet.

- Eszünk valamit, ha már itt vagyunk? - kérdeztem, hiszen orromat megcsapták a finomabbnál-finomabb illatok.

- Igazából ehetünk - biccentett egyet, hasa pedig pont ebben a pillanatban kezdett korogni.

Alig vártam, hogy már este legyen. Oda szerettem volna adni neki a karkötőt és még az is felmerült bennem, hogy írok neki valami rövid szöveget, de aztán rájöttem, hogy én biztosan nem fogok ilyen nyálas izéket írni, meg amúgy sem írtam soha életemben senkinek ilyesmi levelet, szóval maradt az, hogy csak odaadom neki a dobozt.

Alig vártam, hogy hazaérjek már, mert minél hamarabb át szerettem volna adni Jiminnek a karkötőt. De azt még nem tudtam eldönteni, hogy személyesen adjam oda neki vagy inkább rejtsem el a szobájában valahol.

[...]

- Nincs a szobájában - jött be Taehyung az irodámba, mire én azonnal felpattantam a székemről.

Már egy ideje hazaértünk, viszont pár papírt még ki kellett nyomtatnom, mielőtt még Jiminhez indultam volna, viszont az alkalmazottam most rendesen megijesztett.

- Mi? Akkor hol van? - kérdeztem idegesen, de nem tudta a választ.

- Megnézem a lőtéren, hátha csak Jinnel gyakorolnak - mondta és már el is hagyta a szobát.

Kezembe vettem a kis dobozkát és Jimin szobájába mentem, hogy ágyára tegyem az ajándékát. Végül úgy döntöttem, hogy nem személyesen adom oda neki, mert nem szeretnék semmit elsietni. Úgy is tudni fogja, hogy tőlem kapta, mert más nem adna neki karkötőt, meg nem is nagyon menne a szobájába. Egy apró üzenetet azért még is csak hagytam neki, bár több mint fél órát agyaltam azon, hogy még is mit kellene írjak neki. Sosem írtam még senkinek ilyesfajta üzenetet, ezért fingom sem volt, hogy még is mit kellene rá írjak. Először csak annyit írtam rá, hogy hiányzik, de ezt túl kevésnek tartottam, a nagyon hiányzol szöveget, pedig túl erőltetettnek, ezért gondoltam, hogy akkor megemlítem neki, hogy mennyire sajnálom. Tudom, hogy már számtalanszor mondtam neki, de még ezerszer a tudtára akartam adni, hogy valóban megbántam.

Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy karkötőt fogok venni egy fiúnak és még egy kis üzenetet is írok neki, akkor nagy valószínűséggel az arcába röhögtem volna és közöltem volna vele, hogy téved. Most viszont ez történik és egyáltalán nem bánom. Rá kellett jöjjek arra, szeretve lenni a világ egyik legjobb érzése és iszonyatosan bánom, hogy erre csak most jöttem rá. De nem akarok semmit Jiminre erőltetni, szóval most várok, hogy egy kicsit hagy nyugodjon le és gondolja át a történteket.

" Bocsájts meg nekem Jimin. Nagyon szeretlek és hiányzol. "

Mosolyogva siettem vissza az irodámba, hogy ne találkozzak senkivel akcióm alatt. Igazából mára már nem volt más tervem, szóval a szobámba mentem, hogy lepihenjek. De amint beértem, kedvet kaptam arra, hogy rendet tegyek egy kicsit. Mikor is pakoltam utoljára itt össze? Talán, öt éve vagy lehet, hogy keveset mondtam. Kinyitottam az ablakokat, hogy egy kicsi friss levegőt engedjek az apró szobába, majd az asztalomhoz léptem, hogy elpakoljam a rajta tornyosodó ruhákat, amik bármelyik pillanatban levedlettetek volna onnan. Végül még porszívózni is felporszívóztam és a fürdőt is felmostam. Magam sem tudom, hogy mi ütött belém, de az egyik kedvenc zenémet dudorászva takarítottam fel, pedig egyáltalán nem volt oka annak, hogy vidám legyek. Hiszen Jimin még mindig haragszik rám, talán a karkötőt sem fogja viselni, lehet még a kukában is köt ki. Sóhajtottam egy hatalmasat és ledőltem az ágyamra, hogy a plafon bámulásával töltsem az elkövetkezendő óráimat és agyaljak a nyomorult életemen.

Sajnálom, hogy kicsit rövidebb részt hoztam, a következővel igyekszem kárpótolni titeket!