golden rabbit ~ jikook | ✔

45. fejezet

Számat rágcsáltam, miközben figyeltem Jimint, aki visszatért pár eszközzel, ami segítségére lehet. Tudtam, hogy találni fog valamit és annyira büszke voltam rá, hogy nem adta fel és ült be a sarokba, hanem felállt és keresett valamit. Bora ez idő alatt kiment a cellából, így Woojinnel maradtam. Olyan sok dolgot tudtam volna a fejéhez vágni, de jobbnak láttam, ha csendben maradok és figyelem a tévét. Alig fél óra múlva Jimin felállt Taehyung mellől és ismét kisietett az ajtón, kezében egy zacskóval. Visszajött rengeteg kötszerrel a kezében, majd ismét letelepedett a földre és ügyködni kezdett. Büszke vigyor jelent meg az arcomon, amikor Jimin kijelentette, hogy készen van. Taehyung egy halvány mosolyt küldött felé, de nem sokáig tartott, hiszen utána behunyta szemeit.

- Most már minden rendben lesz! Rendbe fogsz jönni! - mondta Jimin, mire a földön fekvő bólintott egyet.

- És most mi lesz? - ráncoltam össze a szemöldökeimet, miközben Woojin felé fordultam.

- Kelj fel - tett felém egy lépést.

- Nem tudom Woojin, hogy realizáltad e a helyzetet, de össze vannak kötve a lábaim. Még is, hogy a faszba keljek fel? - csattantam fel, mire odalépett hozzám és egy határozott mozdulattal felrántott a földről.

- Így - forgatta meg a szemeit, majd megragadta a felkaromat és maga után kezdett rángatni.

Ahogy sétáltunk a sötét folyosókon, beugrott, hogy hol vagyunk. Régen, amikor apa verekedni tanított, mindig ide hozott el. Nincsen messze Szöultól, alig pár kilométer lehet csak. Valahol kell lennie egy lépcsőnek, ahol fel lehet jutni a földszintre, hiszen valóban egy hatalmas pincében voltunk. Agyam ezerrel kattogott, hogy hogyan tudnánk elmenekülni innen, de egyenlőre még nem találtam megfelelő menekülési útvonalat. Azt sem tudom, hogy a többi emberem merre lehet, mert Taehyung, Jinyoungon és Junseon kívül egyet sem láttam.

Woojin megállt az egyik ajtó mellett, majd kinyitotta az ajtót, engem pedig belökött oda. Összekötözött lábaimnak köszönhetően elvágódtam a padlón és rendesen bevertem a fejemet. Egy nyögés kíséretében tornáztam fel magam ülésbe, de csak ekkor realizáltam a helyzetet, hogy most nem egy undorító cellában vagyok, hanem egy irodában. Felpillantottam a sötétbarna szőnyegről és megpillantottam az apámat, amint velem szemben áll, karba tett kezekkel. Összeszorítottam a fogaimat és, ha tehettem volna, akkor egyből letámadtam volna.

- Rég találkoztunk, nem de? - rugaszkodott el az asztalától, aminek neki volt dőlve eddig.

- Öt éve - morogtam és még belegondolni is rossz volt, hogy mennyit szenvedtem apám elvesztése miatt.

- Park Jimin jóval okosabb, mint gondoltam.

- Mondtam, hogy alábecsülöd - vettem egy mély levegőt és végigtanulmányoztam a szobát.

Sötétbarna szőnyeg, vajszínű falak, hatalmas lámpa a plafonon és egy hatalmas ablak. Rögtön eljátszottam a gondolattal, hogy vajon innen ki tudnánk e mászni, de apám megzavarta a gondolkodásom azzal, hogy konkrétan beletaposott a hasamba, én pedig összeszorítottam a szemeimet és befeszítettem az izmaimat, hogy kevésbé érezzem az égető fájdalmat.

- Azt hiszed, hogy olyan könnyen el tudnál szökni innen? - guggolt le velem szembe. - Mikor fogod már végre fel, hogy én csak jót akarok neked?

- Jót? - nevettem fel. - Azzal akarsz jót nekem, hogy megkínzod azt, akit a legjobban szeretek és még tönkre is teszed a kapcsolatunkat?