Come Back From Boston!

《0》A fiú a fényképről

Ott ültem a kávézóban, néma csendben. Előttem pihent az a fotó, amelyet a szobám kipakolásánál találtam meg egy régi, fényképekkel teli dobozban, mikor a költözködésemhez szedtem össze a cuccaimat, mivel felvettek arra az egyetemre, amire érettségim időszakában beadtam a jelentkezésem első helyen. Minden el volt rendezve az életemben, nagyon örültem, hogy folytathatom a tanulmányaimat és csak egy karnyújtásnyira voltam attól, hogy pszichiáter legyek, bármennyi negatív kritikát is kaptam a családom és barátaim felől, hogy mennyire nem lesz rám szüksége senkinek ebben az életben, válasszak inkább valami jobb szakmát. De kitartottam mellette, úgy, ahogyan a barátom, Jason is a saját álma mellett, hogy egy nap sikeres ügyvéd lehessen.

A szüleim közömbösen reagáltak, mikor megtudták, hogy egyetemre készülök – már persze csak, ha mondhatok olyat, hogy a szüleim, ugyanis Greg nem volt az édesapám. Rengeteget segített anyának, igazán boldogok voltak együtt. Mindent megtett azért, hogy a lehető legkényelmesebben éljünk és hiába nem volt vérszerinti rokonom, attól még úgy szerettem őt, mintha a saját apám lett volna. Anyával egyetemben ő is ragaszkodott ahhoz, hogy otthon maradjak és onnan járjak be a belvárosba, amíg a felsőoktatásban vendégeskedem, de ragaszkodtam egy, a diáktársaimmal közösen bérelt albérlethez, mert úgy éreztem, ez egy remek lehetőség lesz ahhoz, hogy én is átlagos, egyetemista életet élhessek távol a szüleim óvó tekintetétől. Plusz, ki ne akarna összecuccolni egy csapat, velem egykorú lánnyal, ha egyszer adva van a lehetőség?

Így vélekedtem, de aztán, mikor a kezembe került az a fénykép még egészen kislánykoromból, melyen a bátyám is szerepelt, minden megváltozott és, mikor anyát kérdőre vontam a látottakról... ő nem mondott semmit.

- Üdvözlöm, Kisasszony! – szólított meg kedvesen Mr. Roberts, a magánnyomozó, akit arra a feladatra béreltem fel, hogy derítse ki, hol van most és mit csinál éppen a bátyám, Martin.

- Örülök, hogy ismét találkozunk és, hogy ilyen hamar. – álltam fel a helyemről és kezet fogtam az elegáns, középkorú férfival, aki aktatáskáját letette maga mellé és megszabadult kabátjától és kalapjától is.

Mindketten helyet foglaltunk a kis kávézóasztalnál, majd hamarosan megjelent mellettünk egy pincérnő, aki kedves mosolygással vette fel a rendelésünket, ez esetben két feketét.

- Remélem, nem kellett rám túl sokat várnia. – esedezett burkoltan a bocsánatomért Mr. Roberts, miközben vastag szemöldöke alól bánatosan kémlelt. – Hogy érzi magát?

- Egy kicsit jobban a történtek óta, de még mindig nehéz elhinnem, hogy ez történik. – magyaráztam lehajtott fejjel. – Az emlékeim azóta a felszínre törtek, igaz, akkoriban én még nagyon kicsi voltam, mikor utoljára láttam Martint és, mivel 16 éve semmit nem hallok felőle, azt hittem, csak valami régi barát, aki már elhagyta a várost, vagy hasonló. Fogalmam sem volt, hogy van egy bátyám egészen ideáig és... ez elkeserít.

Mr. Roberts keserű mosollyal díjazta az őszinte érzéskifejtésem, de engem elszomorított, hogy csak rá is átragasztom az aggodalmam. Így aztán egyetem ide vagy oda, akkor sem lesz belőlem jó orvos, ha a saját érzelmeimtől és tehetetlenségemtől megijedek.

A pincérnő kihozta nekünk a kávét, Mr. Roberts pedig az aktatáskáját az ölébe véve kezdett turkálni az iratai között, a papír éles, ropogó hangja pedig kínzás volt a füleimnek. Minden perccel, ahogyan közelebb kerültem az igazsághoz, egyre elviselhetetlenebbé vált a gyomorgörcsöm és legszívesebben bele sem ittam volna a kávémba, olyan ideges voltam.

- Kérem, mondja, hogy jó hírt hozott! – esedeztem az előttem ülő férfinak, aki szakmaiatlanul elmosolyodott, mintha jelezni akarná, hogy örülni fogok.