Come Back From Boston!

《36》Váratlan vendégek

Nem mondom, óriási nagy szerencsém volt ezzel a műszakcserével. Nagyjából hajnali fél 2 fele kerültem sikerrel ágyba, ezúttal is Alisonnal karöltve Martin ókori, kihúzható díványán és másnap reggel 9 óráig kényelmesen tudtam aludni – többé-kevésbé. Az esti műszak délután kettőtől kezdődött, ezért ébredés után hamar leléptem. Rajtam kívül sajna mindenki aludt még, szóval nem keltettem fel senki sem azért, hogy hazakísérjen, hanem megoldottam egyedül. Igaz, nehezen vetemedtem rá arra, hogy egymagam induljak útnak, mert félő volt, hogy Mason emberei a környéken lehetnek, de végül legyőztem a rémült énemet. Szerencsére nem történt semmi baj velem, úgyhogy jól döntöttem.

A munkám kezdetéig még volt egy kis szabadidőm, úgyhogy hazafele menet beugrottam az éjjel-nappaliba, hogy bevásároljak magamnak ebédre és vacsorára, de ezúttal nem mirelitkaját vettem, hanem főzni szerettem volna valamit. Ezer éve nem ettem házi kosztot – vagyis amióta Bostonban vagyok, de még így is ezer évnek tűnik – úgyhogy elhatároztam, csiszolok egy kicsit a gasztronómiai tudásomon, ha már jobb dolgom nincsen. Szerettem volna egy egyszerű sajtos tésztánál nehezebb ételt elkészíteni és, mivel idejét sem tudtam, mikor ettem utoljára rendes húsételt, ami nem a mikróban kiolvasztott steak volt, ezért a sültborda mellett döntöttem.

Igaz, még életemben nem sütöttem saját magam a sütőben ilyen kényes ételt, mert ez mindig anyukám dolga volt és engem valamiért sosem engedett szívesen a konyhába. Egyedül akkor kezdett el magához hívni azért, hogy segítsek neki, mikor már együtt jártam Jasonnel. Biztosan érezte, hogy ha nem enged oda engem maga mellé, akkor az ég egyet a világon nem lesz belőlem rendes háziasszony, márpedig Jason mellé olyan nő illik, aki képes vezetni a háztartást. Hiszen sikeres ügyvédhez egy otthonülő asszonyka való, aki főz, mos, takarít és gyereket nevel, nem pedig egy olyan, aki a saját, bugyuta álmait hajkurássza. De mivel én az önmegvalósítás híve voltam, ezért végül azt a megoldást is elvetettem, hogy a középiskolában felvegyem a háztartástant, csakhogy még jobban ellentmondjak a szüleim akaratának.

Egyszóval nagyon nem voltam gyakorlott a hússütésben, ezért nagyjából két órába telt, mire a nyers, fűszerezetlen bordák szépen bepácolva eljutottak a meleg sütőbe az agyonsózott krumplival együtt. Első próbálkozásra nem is sikerült olyan rosszul, de azért még tényleg félévekre voltam anyám isteni sültbordájától. Mikor először vettem ki a bordákat a sütőből és vágtam fel, észrevettem, hogy annak közepe bizony nyers maradt. Így kénytelen voltam visszanyomni még egy húsz percre, hogy rendesen elkészüljön, viszont ez az idő már túl sok volt neki és sikeresen kiszárítottam a nemrég még szaftos és viszonylag omlós húst. Nem volt sok kedvem megenni ezek után, mert olyan volt, mintha gumiabroncsot rágtam volna, de azért nem ástam el magam egyből, csak mert első nekifutásra nem jött össze a dolog.

A főző tortúrám után kész áldásnak számított végre munkába menni, ahol már csak az ételek felszolgálása és a kávéfőzés várt rám nagyvonalakban.

- Szervusz Renée. – köszönt nekem kedvesen a hétvégi műszakba beosztott kolléganőm, Melissa, akivel eddig csupán kétszer, ha találkoztam életemben.

- Sziasztok. – mosolyogtam rá vissza szerényen. - Ne haragudjatok, hogy késtem. Kicsit elszámítottam magam az idővel.

Debbie a pultban volt még és csak fél füllel elhallva a beszélgetésfoszlányt, megeresztett egy gyenge mosolyt. Minden bizonnyal azon mulatott, hogy mennyire megszoktam már az eredeti munkabeosztásomat, amiben együtt voltunk partnerek.

- Semmi gond, velem is megesik. – legyintett felkuncogva Melissa, majd mindketten elmentünk az öltözőbe, hogy átvegyük a munkaruhánkat.

Melissa Evans körülbelül velem egyidős lány lehetett, ha nem egy kicsit fiatalabb. Valami olyasmit mesélt nekem Debbie, hogy a lány a hétvégi melójából összeszedett pénzzel a művészeti iskoláját fizeti. Állítólag nagyon tehetségesen rajzol és fest. Én ugyan még egy alkotását sem láttam, de mertem hinni a pletykáknak, mert ahogyan a legtöbb művész, ő is elég különc lány volt. Szeleburdi, kissé figyelmetlen és gyakran elkalandozott. Ha az ember ránézett, rögtön tudta, hogy egy teljesen másik világban jár képzeletben. Viszont végtelenül bájos és kedves volt, a vendégekkel is nagyon jól bánt, ezért is nem neheztelt rá a főnökség soha.