Come Back From Boston!

《1》Üdvözlet Bostonból

A csomagjaim már mind készenlétben álltak és, mivel nem tudtam előre megmondani, mennyi ideig maradok majd Bostonban, jócskán felpakoltam mindennel, ami kellhet. Egy nagy bőrönddel és egy hátitáskával indultam el az állomásra, miután ismételten összevesztem anyámmal a döntésem miatt. Greg nem szólt bele, felőle azt csinálhattam, amit csak akartam és nem azért, mert nem a saját lánya voltam – voltaképpen úgy szeretett engem – hanem azért, mert tudta, hiába akarna megállítani, úgysem tudna. De ettől még aggódott és kicsit pipa is volt rám anya miatt.

Az állomásra Jason kísért ki, aki ragaszkodott ahhoz, hogy elbúcsúzzon tőlem közvetlen a vonat indulása előtt. Amióta felhoztam neki Martin ügyét, szokatlanul nyugtalan volt, barnahajú barátom most is csak feszengett mellettem a padon, fagyos, kék szemei a semmibe meredtek és nem volt hajlandó tenni a kettőnk közt megtelepülő csend ellen. Ajkait néha-néha összepréselte, mintha vissza akarná fojtani a könnyeit és tudtam, hogy rettenetesen fáj neki, hogy itt hagyom egy ideig.

- Tényleg nem mondasz semmit? – kérdeztem szomorkodva, mire rám vezette bánattól zavarodott tekintetét, kezét pedig hamarosan az enyémre csúsztatta.

- Ugyan mit kéne mondjak? – nevetett fel halkan, mire lesütöttem a szemeim. – Már ezerszer megpróbáltam, nincs olyan dolog, amivel lebeszélhetnélek a döntésedről, de ne hidd azt, hogy csak azért, mert nem sikerül itt tartanom téged, attól még ínyemre van a dolog. – dörmögte elkeseredetten, a bűntudat érzése pedig úrrá lett rajtam.

- Sajnálom. – motyogtam neki vissza, mire szégyenülve elfordította a fejét. – Ezt muszáj megtennem a bátyámért.

- Az lehet, bár nem igazán értem, miért. – fújtatta felháborodottan, majd felpattant mellőlem és szembe fordult a paddal, amin eddig ült, elegáns cipőjének orrával pedig a peron padlóját rugdalta. – Ugyan ki neked ez a Martin, hogy csak így itt hagysz érte csapot-papot? Egyszer sem keresett téged, pedig tudta, hogy létezel, mégis te keresgeted őt. Ez nem igazságos! Nem neked kéne egyedül Bostonba utaznod érte, hanem neki kéne ide jönnie!

- Tudom, hogy aggódsz értem! – álltam fel én is a helyemről és elé léptem, majd kezeimbe vettem bánatos arcát, mire hajlandó volt ismét kitűntetni a figyelmével. – Ígérem, hamar hazajövök és magammal fogom hozni Martint is! Mert ő a bátyám, és nem hagyhatom egyedül. Te nem is tudsz azokról a dolgokról, amikről én, de nem szívesen dicsekednék most az életszínvonalával és még én magam sem bizonyosodtam meg róla. Nem szeretném, hogy még több időt töltsön távol tőlem, mert így csak még jobban elveszítem őt. Talán pont most van itt az ideje annak, hogy változtassak kettőnk viszonyán és szeretném, ha az életem része lenne! Te talán nem akarod, hogy eljöjjön majd az esküvőnkre?

- Dehogyisnem. – vágott vissza, majd megragadva a csuklómat, eltaszította a kezeim az arcáról, hogy szabadon nézhessen a szemeimbe. – Bár még baromi messze van az esküvőnk, előbb mindenképpen be kell fejeznünk az egyetemet. Te még halasztasz is a bátyád miatt, de kétlem, hogy ő ezt valaha is megtenné érted. És, ha az egyetemről kimaradsz, lehet, az esküvőt is el kell majd tolnunk. - sorolta a nehézségeinket elkámpicsorodva. - A jövőnk forog kockán és azért mész egyedül Bostonba, mert családosdit akarsz játszani! Ha valami történik veled odaát, nem tudok segíteni. Ki fog vigyázni rád?

- Ha ennyire féltesz, akkor gyere te is velem! – vágtam bele a képébe sokadjára is a kérésemet, de tudtam, hogy ismét süket fülekre találok vele.

- Szó sem lehet róla. – rázta a fejét határozottan. – Nem hagyhatom itt az egyetemet. Lehet, hogy ez neked könnyen megy, de én különben sem terveztem elhagyni New Yorkot soha és nem most fogom elkezdeni. Nem! Inkább maradj te is itthon!