Come Back From Boston!

《9》A deszkás srác

Vásárlás után még visszatértem a lakásomra, hogy kipakoljam azokat a dolgokat, amiket magamnak vettem, aztán összeszedtem egy mogyoróbarna vászonhátizsákba mindent, amire szükségem volt és elindultam a bátyám háza felé.

Mivel nem voltam egy nagy konyhatündér, ezért egyszerű ételt terveztem főzni a kis csapatnak. Odahaza, anya konyhájába csak ritkán tettem be a lábam és, amikor főzni tanultam, egyedül Jason volt az, aki meg merte kóstolni az alkotásaimat. Javarészt úgyis neki főztem, mert az első egyetemi éve alatt is már egy külön lakásban élt és néha felmentem hozzá suli után, hogy valami ehetőt varázsoljak az asztalára. De még ezek az alkalmak sem adtak elég tapasztalatot, ezért a sajtostészta mellett döntöttem, mivel azt én is nagyon szerettem és viszonylag egyszerű volt elkészíteni, nem igényelt nagy szakértelmet. Nálam volt hozzá minden, ami kellett a tésztától egészen a tejszínig és a sajtig.

Hamar oda is értem a jól ismert környékre, ami még mindig barátságtalan, koszos és visszataszító volt, de már közel sem annyira, mint mikor legelőször láttam. Szépen bekopogtam a kis kunyhóba, mikor már a bejárat előtt álltam és ismét Chris nyitott nekem ajtót.

- Sz-szia. - köszöntem kissé mulyán. - Bemehetek?

- Csak tessék. - motyogta válasz gyanánt elég unottan, ami nem adott nekem okot az örömre. - Azt hittük reggel jössz.

- Úgy akartam, csak aztán véletlenül elaludtam. - újságoltam kínosan elnevetve magam, miközben beléptem a házba.

A helyiség semmit nem változott, ugyanolyan koszos és rendetlen volt, mint mikor itt hagytam legutóbb és ez eléggé elkeserített. Összepréseltem ajkaim, majd megengedtem magamnak, hogy körülnézzek jobban a szobában, de Chrisen kívül most egyedül csak Alison volt itthon, legnagyobb örömömre.

Mikor felbukkantam, már rögtön úgy nézett rám, mint aki ki akar nyírni, de igyekeztem nem tudomást venni a gyilkos szándékáról.

- Hol vannak a többiek? - kérdeztem halkan a magas sráctól, aki megkerülve engem leült a kanapéra, ami a befűtetlen kályha mellett kapott helyet.

- Nate és Will dolgoznak, Josh pedig nem jött haza tegnap, szóval róla nem mondhatok semmit. Az sem biztos, hogy él még egyáltalán. - rántotta meg a vállait. - Már csak az a kérdés, hogy te mit keresel itt? Will megmondta, hogy nem lesz itthon csak a reggeli órákban, estig nem ér haza.

- Oh, tényleg. Kiment a fejemből. - mondtam csalódottságot csempészve a hangomba, mintha hirtelen ért volna az információ, de valójában számítottam erre a helyzetre. - Ez esetben megvárnám, ha nem baj. - mosolyogtam rá kedvesen az előttem ülő fiúra, aki elképedve kémlelt engem.

- Na, még csak az kéne! - kezdett el újfent kiabálni Alison és mérgében úgy indult meg felém, akár a tank, ami át akar rajtam hajtani. - Nagyon elegem van belőled, ugye tudod? Kinek képzeled te magad, hogy jössz meg maradsz, amikor csak kedved tartja? Miattad jól össze is vesztem tegnap Willel, szóval, ha olyan nagyon maradni akarsz, hogy megvárd a kis drágádat és ezek után majd még folyton visszajársz, borítékolom neked, hogy egy perc nyugtod sem lesz tőlem. Ez itt a mi helyünk, neked semmi keresnivalód itt!

- Már ne is haragudj, de lehetne ennél egy kicsit több eszed, mert amióta találkoztam veletek, te vagy az egyetlen, aki még mindig nem tud megbarátkozni Will döntésével. Szóval felmerül a kérdés, hogy akkor most ki is a hibás. Te, aki egyedül csinálod folyton a fesztivált, vagy rajtad kívül mindenki más, mert bedőlnek egy ilyen lánynak, mint én vagyok? - szálltam vitába bátran, de a hangom bármilyen kemény és tekintélyt parancsoló volt abban a pillanatban, a gyomrom remegett a félelemtől. - Gondolkozz el ezen egy kicsit! Körülbelül ugyanannyi idős lehetsz, mint én, mégis rendszeresen nekem támadsz. Egyedül vagy itt lány, nem gondolod, hogy ahelyett, hogy vitatkozunk, inkább meg kéne próbálnunk jól kijönni egymással?