Come Back From Boston!

《8》Csalódás

Estére már sikerült teljesen berendezkednem az új környezetbe és a sok pakolástól és intéznivalótól jócskán kifáradva huppantam le az étkezőasztalom elé. Bekapcsoltam a tévét, amiben halk hangon szólt az új Garfield rajzfilmsorozat epizódja. Unalmas estéimen nem is volt ennél jobb dolgom, minthogy meganimált állatokat néztem vacsora közben, akik megállás nélkül egymással civakodtak. Fáj beismerni a gyerekes tettemről, hogy furcsamód szórakoztató volt.

Még a kora délelőtt betértem a közértbe, ahol tegnap Andyvel és Maxszel találkoztam, de a srácok most nem voltak a bolt közelében. Vettem egy doboz Dr. Peppert és egy adag gyorsfagyasztott készételt vacsorára, ahogy szoktam, majd megmelegítettem és, amíg az asztalon vártam, hogy ehetőre hűljön, megpróbáltam felhívni Jasont.

A srác először nem volt elérhető, de második próbálkozásra végül felvette, így sikerült beszélnünk.

- Szia, Jason! - köszöntem neki kedvesen, barátom a túlvégről pedig álmos hanggal üdvözölt.

- Szia, Renée! - mondta. - Mesélj, hogy vagy? Milyen Boston?

- Egész jó. - fojtottam el magamban egy halvány mosolyt. - Eddig még meg sem kérdezted ezt tőlem, egyből Martinnal indítottad a beszélgetéseket.

- Úgy gondolom, ha eddig nem sikerült megtalálnod, még biztosan maradsz egy pár napig, ezért aztán fontossá vált, hogy tetsszen neked a város, ahová kényszerültél. - sóhajtott keservesen, mire összepréseltem az ajkaim, nehogy visszaszóljak erre valami hozzám méltatlant. - Szóval, mi a helyzet odaát?

- Minden rendben van, semmi különös. Ma kicsit jobban felfedeztem a várost és kezdek ügyesen eligazodni a környéken. - igyekeztem semmi konkrétat mesélni a költözködésemről, hiszen ismerve Jasont, biztosan kiakadt volna.

- Ennek azért örülök. - somolygott magában. - Mit gondolsz, meddig kell még maradnod? - jött azonnal a kellemetlen kérdése, amitől tartottam.

- Még egyelőre nem látom be az utam végét, de biztosan haladok. - állítottam magabiztosan. - Még a héten elkezdek munkát keresni.

- M-munkát? - kérdezte vissza értetlenül és rémülten Jason. - De hát minek? Nem elég a szüleid pénze arra a pár napra, amíg még Bostonban vagy?

- Az a helyzet Jason... - akadtam el egy pillanatra ennél a pontnál, hogy átgondoljam, hogyan is tálaljam neki a tényállást. - hogy megtaláltam a bátyámat.

Rövid mondandómat néma csend követte a telefonban én nem igazán értettem, Jason miért hallgatott el erre. Féltem, hogy talán mérges lett rám emiatt, de aztán rájöttem, hogy nincs oka ezen kiborulni. Sőt, voltaképpen egész eddig ezt várta. Most azonban ez a csend mégis baljós volt.

- Nem értem, mi akkor a probléma. - szólalt meg végül, de továbbra sem tudtam kiismerni a szándékait. - Ha megtaláltad, akkor hozd haza, nem kell munkát is találnod még mellé Bostonban. Hiszen erről volt szó, nem? Megkeresed Martint és hazahozod, aztán vége a kirándulásnak.

- Igen, de... tudod a bátyám nem ilyen egyszerű eset. Úgy tűnik, esze ágában sincs hazajönni velem, mindenáron Bostonban akar maradni. - vallottam be szomorkásan, átugorva azon apró részletet, miszerint tagadja, hogy a húga lennék egyáltalán. - Rettenetes, ahogyan most kinéz és az életkörülményei sem éppen kecsegtetőek, szóval mindenképp rá kell vennem arra, hogy hazajöjjön velem New Yorkba, bár ez nem lesz egyszerű. Meg akarom menteni, de nagyon makacs, szóval egy ideig biztosan mellette kell még maradnom, amíg meggyőzöm. Nem tudom, meddig fog tartani, lehet, hogy több hónap is eltelik addig, mire sikerül felnyitnom a szemét, ezért mihamarabb be akarok rendezkedni én magam is kényelmesen Bostonba, hogy ne kelljen nélkülöznöm.