Come Back From Boston!

《4》Egyke árva

Öt fiú pillantásának kereszttüzében álltam, kénfrontos harcot vívva a mögöttem lévő Maxszel és Andyvel, valamint az előttem ácsorgó három figurával, akik közül egyik a bátyám, Martin volt, vagy ahogyan Bostonban ismerik, Will. Kicsit kínosan éreztem magam a bemutatkozásom miatt, de nem bántam meg, hogy bátran előmerészkedtem két kísérőm közül, ezzel jócskán ledöbbentve a bátyámat.

- Mi az, Will? – kérdezte aprón felnevetve testvérem mellett a szöszi srác, akinek nagyon felkelthettem az érdeklődését, mert hol a lábaimat, hol pedig az arcomat fürkészte. – Csak nem egy volt barátnő? Miért hívott Martinnak?

- Gőzöm sincs. – rántott egyet széles vállain a bátyám és igyekezett nem szem elől téveszteni engem. – Szóval, ki vagy te?

Még mielőtt válaszolhattam volna, a jobb oldalán álló, magas és széles srác a testvérem vállára tette a kezét, mire Martin felé pillantott. Öltözködésében ez a fiú sem különbözött a bátyámtól, ugyanolyan ágrólszakadtan nézett ki, csak épp farmermellényt viselt, ami alatt valamelyest vastag, hosszú ujjú, fekete pulóvert hordott. Neki is egy viseltes munkásbakancs volt a lábán. A legelső dolog azonban, ami legelőször szembetűnt, a nyakában lógó, aranyszínű feszület volt, amin ékesen csillant meg a lenyugvó nap fénye. Sötét haja rövidre nyírt és kissé fakó színűnek tűnt, szemei kakaóbarnák voltak és a jobb oldali alatt egy szép, sárgászöld folt ékeskedett az arcán.

- Mi előre megyünk addig. – mondta dörmögő hangján, mire Martin bólintott egyet, majd a srác a szőke társára nézett. – Induljunk, Nate!

Az alacsonyabbik bólintott, majd ismét rám vezette a tekintetét. Némiképp zavaró volt, hogy jobban foglalkoztatja a hirtelen látogatásom őt, mint a bátyámat.

Fura szerzet volt ő is, szőke haja a füle mentén milliméteres nagyságúra volt borotválva, középen egy sávban hosszúra hagyva, de úgy állt neki minden felé, mintha konnektorba nyúlt volna. Nem úgy festett, mint akinek lett volna pénze hajzselére, vagy fixálóra, de ha sem egyikkel, sem másikkal nem tudta így beállítani a frizuráját, akkor jó kérdés, hogy mivel sikerült. Figyelmemet persze az sem kerülhette el, hogy amíg a bátyám és magas társa fel voltak öltözve rendesen, ő képes volt egy szál fekete pólóban meg mellényben feszíteni mellettük, így pedig kilátszott a vékony karja, amit sötét koszfoltok és kék zúzódások borítottak. Csuklóján egy fekete bőrszíj ékeskedett, nyakába bandana volt kötve. Lábán ugyanolyan magas szárú bakancsot hordott, Andyéhez hasonlóan vörös fűzőkkel és hiába vett fel hozzá három számmal nagyobb nadrágot, ugyanolyan vékonynak tűntek benne a lábai, mint egy szűkebben.

Szóval a srác csak bólintott egyet, miután újra, alaposan végigmért és elindult a felhőkarcoló barátjával egyenesen a raktár irányába. Andy mellett elsétálva a fiú vallára tette egyik kezét, mintha búcsúajándékul szánná ezt a vörös srácnak, aki elkerekedett szemekkel követte nyomon a punk mozdulatait. Ez a kézrátételes módszer egyben bocsánatkérés is lehetett, amiért a kialakult szituáció miatt képtelenek voltak egymással szót váltani, csak a néma testbeszéd maradt a számukra. Miután pedig sikeresen elhagyta ő is a terepet, már csak három fiú vett engem körül, akiknek a kíváncsi pillantásával könnyebb volt megbirkóznom.

- Merre jártatok, Will? – érdeklődött a bátyámtól Andy, így az teljesen figyelmen kívül hagyott és átnézett felettem a haverjára.

- Lent voltunk a... - mondta volna szívesen, de szavai a torkában akadtak, miután sírásra álló szájjal megragadtam a dzsekijének szélét és könnyes szemekkel felnéztem rá. – Most ez mindegy. Ki ez a lány? – érdeklődött mérgesen, miközben le sem vette rólam a szemeit.