Come Back From Boston!

《22》Lelki sérülések (+18)

Iszonyatosan fájt a sebem, amit Mason már elnyugvó, azonban még forró cigarettacsikkje okozott. A jobb vállamon, épp a kulcscsontom környékén egy apró, fekete lyuk éktelenkedett és hiába szerettem volna enyhíteni a kínomon, tudtam, ha kézzel odakapok a sebhez, csak még jobban elkezd fájni. Azonnali fertőtlenítésre volt szükségem, de sajnos akadt nálam egy sokkal nagyobb fájdalmakat átélt fiú is, mégpedig Nate.

Miután Mason magához parancsolta az embereit és leléptek mindenféle további fenyegetés nélkül, a szőke fiút ismét a hideg és vizes betonra fektették, akinek még arra sem volt ereje, hogy fellebbezzen ez ellen. Szerencsére én is megúsztam a balesetet anélkül, - már, ha egyáltalán lehet ezt szerencsésnek nevezni - hogy Mason, vagy valamelyik embere még több maradandó sérülést okozott volna nekem, mind a testemen, mind az elmémben. Ha Ryan valóban megerőszakolt volna, talán annyi energiám és épp önbecsülésem sem marad, hogy Nathaniel segítségére siessek.

- Nate! Nate! Hallasz engem? - próbáltam meg keltegetni a fiút bömbölve, aki továbbra is csukva tartotta a szemeit és semmit nem reagált. - Tarts ki, oké!? Hozok segítséget.

Persze ezt könnyebb volt mondani, mintsem megtenni. Boston éjszakai utcái olyan kihaltak voltak, hogy sem egy autó, sem egy céltalanul kóricáló ember, vagy éppen egy részeg hajléktalan nem sétált arra. Nathanielt otthagyni pedig semmiképpen nem akartam, ezért az ígéretem, miszerint segítségért sietek neki, pusztán üres vigasz maradt.

Beleragadtam a tehetetlenségembe, miközben a fiú fejét óvatosan az ölembe húztam és mélyen túrtam bele hosszas, szőke hajába, hogy érezze, mellette vagyok. Nem akartam őt cserbenhagyni, de tudtam, hogy van, amire én sem vagyok képes. Van az a helyzet, amikor én sem tudok azonnal jó döntést hozni, sőt... egyáltalán nem tudok döntést hozni.

Képtelen voltam megállapítani, milyen súlyosak lehetnek Nathaniel sérülései, de azt már előre sejtettem, ha tényleg nem mozdulok valamerre az érdekében, talán az ölemben fog végleg álomba merülni, vagy belefulladni a saját, alvadt vérébe és hányadékába.

- Hahó! Nate! Renée! - hallottam meg a saját nevemet és Nathanielét, amint egy ismerős férfihang kiabálja azokat nem is oly messziről.

Reménykedve pillantottam a hang irányába és, bár a könnyeimtől rettenetesen elmosódott a látkép előttem, még így is rendesen ki tudtam venni a felénk közeledő, ismerős férfialakot. Csak a sötét sziluettjét láttam körvonalazódni, hiszen éjszaka volt, de amint az arcát és a ruházatát jobban bevilágították az utcalámpák narancsos fényei, megkönnyebbülésemben csak még több könny szökött a szemeimbe és felbőgve adtam Chris tudtára, hogy mi vagyunk azok.

- Chris! - kiáltottam vissza neki hisztérikusan, amiből azonnal kapcsolt.

Sejtette, hogy gond van és szaporított a léptein. Az utolsó, pár métert már rohanva küzdötte le és, mikor végre odaért hozzánk, elhűlve nézett rajtunk végig. Kisírt szemekkel és vérvörös képpel kerültem elé, esedezve neki kimondatlanul, hogy segítsen rajtunk, de szegény srác nem is tudta eldönteni, hogy engem sajnáljon jobban, vagy inkább Nathanielt.

- Mi... Mi történt? - kérdezte akadozva és egyből mellém térdelt a pocsolyába, hogy felszedhesse barátját valahogyan. - Ki tette ezt Natetel? - faggatózott dühösen felém fordulva, de tudtam, hogy nem rám van kiakadva, csak a sokkos állapota végett ordít.

- M-Mason eh...ehmberei vol...voltak... - szipogtam neki alig érthetően, miközben erősen megragadtam a karját és erőszakosan rángatni kezdtem, hogy ezzel is sürgessem őt. - Se...Segíts neki!

Chris először lefagyott és, bár nem kellett mondania, láttam a rémületet a szemében, amiből egyből rájöttem, hogy neki sincs fogalma arról, mihez kéne kezdenie ebben a helyzetben. Egyáltalán nem adott nekem okot a megnyugvásra a viselkedése, de biztosan hamar ráeszmélt, hogy én még nála is sokkal gyengébb és elesettebb vagyok ez ügyben, ezért, ha ő nem tesz valamit, akkor Nate tényleg kileheli a lelkét ezen a koszos betonplaccon.