Come Back From Boston!

《39》Andy, azaz Nate

Bármennyire is voltam megelégedve Melissa tegnap esti munkájával, mégis csak jobban éreztem magam Debbievel egy párba állítva a nappali műszakban. Barátnőm serényen érdeklődött reggel a tapasztalataimról, de én igyekeztem hárítani valahogyan a dolgokat és a tudtára adni, hogy sokkal szívesebben dolgozom világosban. Szerencsére nem erőltette sokáig a témát, így nyugodtan folytathattuk együtt a közös munkát.

A mosatlan edények láttán, amiket épp annak az asztalnak a tetejéről szedtem össze, ahol tegnap este Mason Blackwellék ültek, kicsit elfogott a melankólia. A különös kalandunk élménye még valahol eleven élt bennem, mégis olyan hihetetlennek és távolinak tűnt, hogy alig bírtam utána rendet tenni magamban. Egyszerűen csak azon agyaltam egész munkaidőm alatt, ha kellett, ha nem, és kezdett nagyon idegesíteni ez. Csak ki akartam verni ezt a dolgot a fejemből, de mindez szinte lehetetlennek tűnt, mikor megfordulva, kezemben a teli tálcával megpillantottam a pult előtt ácsorogni Nathanielt.

Eltátottam a számat is kétkedésemben, kezeim alatt pedig megremegett a tálca, amin a magas poharak és kávéscsészék összecsilingeltek. A hangra Nate is meglepődve fordult oda, de az is közrejátszott abban, hogy megtaláljon a tekintetével az étteremben, hogy Debbie felém mutatott. A szőke srác szemei felcsillantak, mintha életet lehelt volna belé a felismerés, mikor meglátott, de úgy meresztette rám a szemeit, mintha a volt kedvese volnék, aki épp az imént támadt fel hamvaiból. Egyszerre volt felettébb kétségbeejtő és megható ez a pillantás.

- Szia! – köszöntem neki fülig érő szájjal, amint odaléptem hozzá a pulthoz, amire leraktam a teli tálcát. – Hát te, hogy kerülsz ide?

A srác csak elvigyorodott az örömteli arcom láttán, mire én fél szemmel Debbire sandítottam, aki a pult mögött rendezkedett éppen és nagyon jót szórakozott a kettőnk szerencsétlenkedésén. Aggasztott, hogy talán valamivel többet lát ebben, mert csak arrébbsomfordált, mintha nem akarna semmit sem megzavarni.

- Csak látni akartalak. – nyögte ki végül Nate kissé vörösebben, mint amilyen általában lenni szokott. – Tegnap reggel csak úgy leléptél minden szó nélkül, úgyhogy aggódtunk. Azt hittük, jelentkezel majd, de inkább nem akartunk várni, ezért elzavartak, hogy lesselek meg, nincs-e valami bajod.

- Nocsak, megint téged küldtek felmentő seregnek? – tettem csípőre a kezeim, ahogyan elképzeltem magam előtt a csoport vitáját, hogy ez alkalommal kit parancsoljanak utánam.

- Nem. – rázta a fejét Nate. – Én kértem, hogy jöhessek. – vallotta be ezt úgy, mintha szégyellené magát miatta, én pedig teljesen értetlenül álltam előtte. – Gondoltam, elkél a kíséret, hiszen ma este van a koncert és Will remélte, hogy előtte eljössz hozzánk.

- A koncert? – kérdeztem vissza az első pillanatban kissé szenilisen, de aztán hamar ráébredtem, miről is beszél a srác és teljesen kétségbeesve kezdtem kapkodni a fejem, amiért elfeledkeztem erről a dologról. – Te jó ég, az ma van?

- I-igen. – grimaszolt Nate. – Ma van 31-e. Elfelejtetted?

- Uram Isten, Nate! Ne haragudjatok, de teljesen kiment a fejemből, hogy ma koncertre megyünk. Nem is hittem volna, hogy a bátyámnak van kedve bulizni azok után, amilyen állapotban a betörést követve volt.

- Hát, igaz, ami igaz, hogy baromira ki volt akadva és kellett neki némi idő, mire összeszedte magát, de szerintem már jól van. – legyintett hetykén mosolyogva. – De ugye eljössz? Hiszen megígérted és a srácok számítanak rád. Különösképp Andy. – ejtette ki a barátja nevét lesajnáló hangnemmel, amivel most kivételesen nem zavarba hozott, hanem sokkal inkább kíváncsivá tett. Olyan volt, mintha történt volna köztük valami, vagy veszekedtek volna, amiről én lemaradtam, mert legalább annyira kesernyésen nevezte nevén a srácot.