Come Back From Boston!

《42》Punk's not dead

A Pavilon egyelőre még zárva volt a látogatók elől, ezért kisebb csoportokba verődve beszélgettek az érdeklődő fiatalok a hely körül. A környéken és az alig pár méterre eső, szomszédos partoldalon szépen letisztult táj tárult a szemeim elé és, ahogyan a magasból megvilágította a leveleiket hullajtó fákat a narancssárga, mesterséges fény, egészen horrorisztikus, halloweeni hangulatom támadt tőle. A háttérben Boston belvárosának zajos és fényáradattal elöntött toronyházai magasodtak az ég felé, ahonnan biztosan nem lehetett olyan szépen látni a csillagokat, mint a félszigetről, ezért most valahogy nem is hiányzott a nyüzsgő városrész, amit New Yorkban eddig megszokhattam. A víz lágy fodrain szépen csillogva mosolygott ránk vissza a bujkáló hold és a hideg, mégis párával dúsított levegő ölelt körbe bennünket.

Tényleg gyönyörű volt Bostonban az ősz és, ha egyetlen dologért, akkor a látvány miatt biztosan nem fogom elfelejteni ezt az estét.

- Hol a fenébe lehetnek vajon Andyék? – tette fel a legfontosabb kérdést morcosan Nate, miközben ide-oda nézelődött a vígan vihorászó és beszélgető csoportokon.

- Ne aggódj már, haver! Nem hiszem el, hogy nem tudsz meglenni nélkülük. – intette le a szőkét Martin.

- Én amúgy már látom őket. – jelentette ki egyszerűen Alison, majd az egyik alacsonyabbik, karóhoz kötött gesztenyefacserjéhez mutatott, amelytől nem messze pár érdekes alak verődött egy csoportba.

Elindultunk a kiszemelt célhoz és egyre közeledve a táraság felé, én védekezően a zsebeimbe rejtettem a kezeimet. Persze fáztam is annyira, hogy indokolt legyen a cselekedetem, de inkább csak arról volt szó, hogy bezárkóztam az ismeretlen tagok előtt. Elvégre nem tudtam, hogy mi vár rám, ha elérünk Andyhez, aki annyira be akart mutatni engem a barátainak és, a csoportban, ami felé tartottunk, nem is voltak olyan kevesen. Hat fiatal borult össze egy kört alkotva, amiből a legjobb esetben is csupán két embert, Andyt és Maxet ismertem.

Reméltem, hogy nem látszik rajtam a nagy szorongás, de ha akartam volna sem tudtam volna magam lazának mutatni. Be voltam feszülve és elképzelni sem voltam képes, vajon mit fognak szólni hozzám a többiek. Elvégre már Martinék csoportjából is eléggé kilógtam a legelején és még most sem sikerült közéjük tökéletesen beasszimilálódnom, bár nem is volt ez sohasem célom. Egyszerűen csak jól tudtam, milyen szigorú szabályok szerint működnek az ilyen szubkultúrák, és nem akartam beszédtéma tárgya lenni, hogy kívülállóként mit keresek én egy olyan bandában, mint a bátyáméké.

Az utolsó tíz méteren láthatóvá váltunk a számukra és az ez idáig kellemesen elbeszélgető és röhögcsélő csapat szétoszlott középen.

- Hahó, skacok! – integetett nekünk Andy bőszen és fél kezével tölcsért formálva kiáltott oda felénk. – Igyekezzetek már!

- Majd megyünk, ha akarunk. Nehogy már te siettess. – válaszolt neki vissza, hasonlóan nagy hangerővel és egyező stílussal Nate, majd derűsen felkacagott.

- Végre, hogy ideevett titeket a penész. Azt hittem, már sosem jöttök. – üdvözölt minket kellően meleg vendégszeretettel és illendően Andy, mikor odaértünk, és az élen sétáló Nate kezébe csapott, mikor keresztezte egymást az útjuk.

A két csoport végül eggyé vált és onnantól már egy szélesebb közösséget alkotva olvadtunk bele mi is az idilli, bostoni part látványába. Andy baráti társaságán végigfutott a felszabadultság érzetének pezsdítő hulláma, amint megpillantva bennünket, kedvesen maguk közé engedtek. Én persze csak csendben meghúztam magam leghátul, mint sereghajtó és úgy vártam ölbe tett kézzel, hogy majd történik valami, akár a sült galambot. Persze, nem várhattam el a többiektől, hogy egem istápolgatva majd félretegyenek csapot-papot és bemutassanak a többieknek, mert azért ennyire voltam már én is önálló, mégis nagyon feszültnek éreztem magam a társaságban. Elvégre mindenki jóban volt a másikkal, én pedig teljes kívülállóként csak minden különösebb előjog nélkül belecsöppentem a családias körükbe.