Come Back From Boston!

《18》Bajkeverő banda

A beosztásom miatt ugyan szombaton is dolgoztam, de ez volt az utolsó napom, mielőtt lezártam volna a teljes hetemet. Az étterem vasárnap is nyitva volt, de olyankor nem dolgoztam, így végre kaptam egy szabadnapot, aminek nagyon örültem is, mivel a sok munka mellett alig tudtam meglátogatni a bátyámat. Azt terveztem, hogy ezúttal a lehető legtöbb időt velük töltöm, amíg nem kell ismét dolgozni mennem.

A vendéglőt Debbievel ketten díszítettük fel a hajnali órákban, hiszen közeledett Halloween ünnepe és a gyerekek imádták a denevéres és sütőtökös papírfigurákat, amiket az ablakba ragasztottunk.

Fél 12 fele, mikor a pult mögött álltam és a konyhából kiérkező rendelést raktam össze az egyik vendégnek, az ajtón betévedt egy szokatlanul hangos és érdekes, négytagú kis társaság. Debbie épp kávéval kínált egy férfit a sarokban lévő asztalnál, de a zajos csapatra ő is egyből felfigyelt.

Majdnem leesett az állam, mikor megpillantottam egymásra tornyosulva beballagni négy ismerősömet, Josht, Natet, Maxet és Andyt. Mind az előttüklévő nyakába másztak, hogy szinte egyszerre lépték át az étterem ajtajának küszöbét és minél többet akartak látni a terepből. Nem volt nehéz számukra, hogy egyből kiszúrjanak, szinte ösztönösen fordították fejeiket a pult irányába és mind a négyük arcán széles vigyor terült el, amint megpillantottak engem.

- Nézzétek, tényleg itt van! - mutatott rám boldogan Nathaniel, mintha csoda volna, hogy munkaidőben a munkahelyemen vagyok.

- Szia, Renée! - integetett nekem együgyűen vigyorogva Max, kinek hátában állva ott szobrozott Andy is szokatlan, nyugodt és boldog arccal.

A szívemet és a testemet átjárta egy kellemes melegség, amiért egyszerre láthatom a négy lökött barátomat, akiket eddig merészen neveztem volna annak, de az, hogy elnéztek felém és így örülnek, hogy láthatnak, valamiért büszkévé és meghatódottá tett. Szinte könnybe lábadt a szemem is, de igyekeztem azért nem ennyire elérzékenyülni.

- Nahát, sziasztok srácok! - köszöntem fülig érő szájjal, a fiúk pedig betrappoltak az étterembe egyenesen elém és furcsa, visszataszító kinézetükkel kellően magukra hívták a vendégek figyelmét. - Mit kerestek ti itt?

- Csak gondoltuk, meglátogatunk. - újságolta Nathaniel még mindig ragyogva. - Ezek a nyomorultak nem hitték el, hogy itt kaptál munkát, szóval tessék. - mutatott a mögötte sorakozó Andyre és Maxre. - Itt van, látjátok!

- És gondoltuk, ha már eljövünk, akkor eszünk is valamit. - egészítette ki barátját Josh.

- P-persze. - bólogattam sűrűn. - Kedves tőletek, hogy benéztetek. Foglaljatok csak helyet valahol, máris megyek, csak elintézem még ezt a rendelést.

A srácok beleegyezően biccentettek és kissé hangoskodva és egymást lökdösve ellibbentek végül az étterem egy üresebb és távolabb eső asztalához, amit két oldalról bőrkanapék fogtak közre és épp az ablak mellett volt. Én csak elfojtottam magamban egy mosolyt, amint még a rendelést állítottam össze és pironkodtam, hogy képesek voltak így meglepni engem.

Debbie elrohant a pult előtt, letette a tálcát a kezéből ahelyett, hogy az imént érkezett Andyék asztalához fáradt volna és berongyolt az étteremvezető irodájába, ahonnan már csak akkor tért vissza, mikor én sikerre kivittem az eddig készített hamburger menüt. Munkatársnőm elég nyugtalannak látszott, de egy szóval sem mondta, mi baja van, főleg azért is, mert nem volt időm megkérdezni. Egyből, amint megszabadultam az előbbi feladatomtól, már mentem is étlapot vinni a fiúknak és szétosztottam közöttük hármat.

- Hűha, Renée! Észbontóan jól áll neked ez a ruha. - ámuldozott Andy pirulva a bézs színű pincérnőruhámon, én pedig hasonlóképpen zavarba esve pillantottam félre a másik két fiúra.