Come Back From Boston!

《23》Minden mindegy

Nathaniel kimosta a sebeit és, ameddig ő odabent már a sokadik vizes kalandját élte át aznap, addig mindenki a szobában várta, hogy épségben kiérjen a mosdóból. Titkon abban reménykedtünk, hogy a srác nem fogja belefojtani magát a vízbe szégyenében.

Martin és Alison egymás mellett ültek a kanapén, a bátyám pedig szomorú pillanatában segítségül hívta a mindig remekül szolgáló nikotint, cigarettájának csikkjéről pedig akaratlanul is Mason jutott eszembe. Chris a sebesült Nathaniel matracán ücsörgött és bámult üresen a semmibe, én pedig továbbra is a hideg fal biztonságát élveztem és összehúzva magam a kis sarokban, kémleltem a fürdő ajtaját, várva, hogy Nate előbukkanjon mögüle.

- Miért nem veszed le a kabátod? - kérdezte fanyarul Martin, miközben a konyhapulton pihenő konzervdobozba hamuzott, én pedig riadtan néztem rá. - Ne is álmodj arról, hogy ezek után hazaengedlek. Még Chris sem kísérhet el. Jobb, ha mind kipihenjük itt magunkat.

Erre csak bólintottam. Hiába éreztem magam rettentő kellemetlenül és szégyelltem az egész lényemet a srácok előtt, hálát adtam az égnek, amiért nem pateroltak ki az éjszakába a történtek után. Bár igaz, hogy sokkal szívesebben aludtam volna a lakásomon egy ilyen zűrös éjszakát követően, mégis maradnom kellett és nem úgy tűnt, mintha Martin vagy a többiek kicsit is hibáztatnának az esetért. Pedig bűnösnek éreztem magam.

A kályhában ropogott a finom tűz, ami kellemes meleggel töltötte fel a szobát, de hiába volt megnyugtató a kormos rácsokon túl táncoló lángok látványa, ha a lakásban fagyos csend uralkodott végig. Mindannyian le voltunk lombozva, Martin arcán pedig láttam, hogy továbbra is Blackwellen gondolkodik. Azt kívántam akkor, bárcsak az egész esetet meg nem történté tehetném.

- Egészen pontosan, - kezdett bele a bátyám halkan, miközben elnyomta a cigarettáját. - mi történt akkor, mikor megjelent Mason?

- Will, tényleg muszáj ezzel kínoznod szegényt? - emelt szót az érdekemben Chris, de én csak némán ráztam erre a fejem, jelezve felé, hogy nem kell aggódnia értem.

A srác elhallgatott, én pedig nagyot nyeltem, hogy a torkomban megakadó gombócot valahogy leküldhessem a gyomromba és igyekeztem kellő erőt gyűjteni ahhoz, hogy sírás nélkül tudjak beszélni a történtekről. Tudtam, hogy nincs értelme bármit is eltitkolnom, mert minden, ami egy órával ezelőtt megesett, nem elhallgatandó a fivérem elől.

- Blackwell bandájában elterjedt a hír, hogy neveztetek a bokszmérkőzésre. - kezdtem bele a mesélésbe, mire Alison is felszegte a fejét. - Mason nagyon nem örült a dolognak, mikor megtudta, szóval nekiállt fenyegetőzni. Azért verette meg Nathanielt, hogy láthasd, mi lesz, ha elmentek arra a viadalra. - néztem ekkor egyenesen a bátyám szemeibe, aki döbbenten hallgatott.

Láttam rajta a vesződést. Tudtam, hogy felfogta a súlyát annak, amit mondok és magában éppen mérlegelte, ezek után mit tegyen. Hogy tényleg merjen-e megjelenni azon az átkozott bokszmérkőzésen, ami ennyire fontos Masonnak, vagy inkább a biztonságuk érdekében veszítse el a nevezési díjat és hagyja az egészet a francba.

- Én megmondtam, hogy ez lesz a vége! - pattant fel ültéből Alison és mérgesen kezdte kiokítani a bátyámat. - Will, ezt be kell fejeznünk! Ezek után nem mehetünk el arra a meccsre, most már te is látod, ugye? Chris! - fordult szélsebesen a ruszki felé, aki lehajtotta a fejét.

- De már neveztünk. - motyogta az orra alatt Martin, mire tátva maradt a lány szája a döbbenettől. - Ha ezek után nem megyünk, hatalmasat buknánk rajta. Azt a pénzt már nem tudom kiperkálni és nem is szeretném. Ha pedig ez történik, újfent üldözni fognak és félek, ezúttal házhoz jönnek majd. Csak még nagyobb szarban lennénk.