Come Back From Boston!

《3》A rakpart felé

Max és Andy nem igazán beszéltek hozzám az úton, sokkal jobban elvoltak egymással, mintsem velem. Minden bizonnyal nehezen tudták kezelni a helyzetet, hogy egy lány követi őket a sarkukban és némiképp zavarban voltak a gondolattól, ezért sokszor össze-vissza makogtak és pirultak, ha felém fordultak.

Kérdezgették, mi történt köztem és Will... azaz Martin között, hogy a bátyám végül Bostonba menekült, de hiába szerettem volna nekik választ adni a kérdésekre, magam sem ismertem a közös múltunkat. Ezzel persze csak azt értem el, hogy Andy egyre gyanakvóbbá vált, pedig tényleg nem volt rá oka.

- Hamarosan megérkezünk. – szólt közbe Max egy újabb kínos csend után. – Innen már látni is lehet.

Körülnéztem a környéken és, amit láttam az kicsit sem adott okot a megnyugvásra. Nem jöttünk túl sokat a közérttől, ahol a fiúkkal találkoztam, de legalább egy jó másfél kilométert gyalogoltunk lefelé a rakpart irányába. A város ipari részén lehettünk, ugyanis nem is egy raktárt láttam, az egyik felé pedig nyílegyenesen közeledtünk, ezért valószínűnek tartottam, hogy Martin abban az épületben húzta meg magát, hiszen ismét beköszöntött az őszi idő és kellett neki a fedett hely.

Ahogyan csökkent köztünk és a raktár között a távolság, megpillantottam egy csonka építményt a nagyobb mellett, amely leginkább egy őrházhoz, vagy kisebb raktárrészleghez hasonlított. A tetején volt kémény, de füst nem szállt fel belőle, cserepei már elfeketéllettek és belepte őket a moha. A falakat bontott téglából építették, melyekről a vakolat már sokfelé leomlott és a sarkon lévő, nagyobb hasadékot agyaggal foltozták vissza. Oldalán, a rácsos kisablakig elszáradt borostyán kúszott fel kinőve a betonból, a környéket pedig elárasztotta az óceán enyhén sós illata és, ha csendben maradtam a madarak helyett csak a rakpart zajos mozgolódásának zsibaját hallottam.

- Ez lenne az? – kérdeztem reménykedve a nemleges válaszban, mikor a fiúk megálltak a kis házikótól alig tíz méterre.

- Igen, megérkeztünk. – helyeselt Max egy sóhajjal vegyítve. – Ha nem haragszol, nem kísérünk be. Tényleg nem tudom, hogy igazat mondtál-e Willről és, ha elvezettünk hozzá valami bajos, rendőr cicababát, akkor biztosan kitekeri a nyakunkat, ezért biztos távlatból figyeljük az eseményeket.

- Itt megvárunk. – mondta Andy még mindig semlegesen. – Ahogyan Willt ismerem, egyből ki fog rakni, ha nem hiszi el a mesédet, ráadásul úgysem gondolom, hogy egy ilyen helyen akarnál maradni vele, meg a többiekkel. Ha végeztél, visszakísérünk.

Meghatódva néztem fel a nálam jócskán egy fejjel magasabb Andyre, akit megdöbbentve ért a reakcióm. Nagyon boldog voltam, hogy sikerült két ilyen srácot találnom, akik nem csak, hogy kedvesek és jófejek voltak a külsőjük ellenére, hanem elkísértek és meg is vártak engem, hogy ne kelljen egyedül mászkálnom Boston veszélyes utcáin. Igaz, hogy bennem volt a félsz egész úton, most mégis minden kétségem eltűnt.

- Köszönöm nektek, fiúk! – mondtam könnyes szemekkel. – Nem is tudom, mivel tudnám ezt nektek meghálálni.

- Az anyagiakról, majd később beszélünk. – legyintett Max mosolyogva, én pedig meghökkentem ettől a beszólástól.

- Miféle anyagiakról? – kérdeztem vissza értetlen képet vágva.

- Hát... ami azt illeti, reméltem, hogy kapunk egy kis jutalmat, amiért általunk találtad meg a rég elveszettnek hitt bátyádat, amennyiben igaz a meséd. – vakarta a tarkóját zavarában a srác, miközben szavaival küszködött. – Már ne is haragudj, de elég jómódú lánynak tűnsz, biztos akad nálad valamennyi. Jó tett helyében jót várj, ugyebár.