Come Back From Boston!

《11》A csillagos ég alatt

Már olyan kínos morgások hallatszódtak, mintha villámok csaptak volna össze a gyomromban. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen későn vacsorázom úgy, hogy csupán egyetlen adag palacsintát ettem meg déltájban.

Szerencsére a burgonya hamarosan elkészült, és olyan 10 óra magasságában már sikeresen készhez kaptam az adagomat. Persze megvártuk, amíg kihűl a fólia, aminek azért kellett némi idő, de még így is elég forró volt az étel. Nagyon óvatosan tudtam csak harapni, a szám belsejének felét leégettem az ajkaimról és az ínyemről nem is beszélve, ráadásul a fogaim is elég nehezen viselték a forró burgonya érintését.

- Hogy ízlik? – érdeklődött kedvesen Martin, én pedig alig tudtam beszélni a számban forgó, égető falat miatt, ezért csak hevesen bólogattam, mire elnevette magát.

- Nagyon finom. – nyögtem ki végül. – Még sosem kóstoltam ilyet azelőtt. Gyakran eszitek ezt?

- Legtöbbször csak akkor, ha kijövünk ide. Otthon csak szimplán megfőzzük. – válaszolt a kérdésemre Nate a saját krumpliján nyamnyogva. – Általában konzervkaját eszünk. – fintorgott el aprón. – Néha eléggé unom, de igazából finomak és sokáig elállnak. Plusz, nem is dragák.

Ahogyan ezt meghallottam, eszembe jutott az otthagyott spagettitésztám, amit mindenképp megfőztem volna, ha ennek tudatában vagyok, hogy szegény bátyámék konzerven élnek már ki tudja mióta. Elég régen ehettek már rendes házi kosztot, de úgy hiszem, ha még csábító is lett volna számukra az ajánlatom, hogy főzök nekik, akkor is az esti sütögetést és sörözést választják.

Evés közben még elég sokat beszélgettünk, de persze én inkább csak hallgattam. A téma az aktuális helyi pletykák voltak a városban, Nate és Martin pedig elmagyarázták nekem a munkájuk lényegét, miszerint a rakpartra érkezett kereskedelmi hajók le- és felpakolásában segédkeznek. Természetesen feketén dolgoznak, elég gyenge fizetésért, de azt állították, egyáltalán nem bánják ezt, mert a főnökük elég jófej és rugalmas, ráadásul neki köszönhetik, hogy van tető a fejük fölött.

Az a kis viskó, ami az egyik raktár oldalában van, ugyanis egy hajóskapitány háza volt, aki gyakrabban volt a vízen, mintsem a szárazföldön, ezért élete nagy részét a hajóján élte le, Bostonban pedig ez a kis ház szolgált neki menedékként, ha éppen nem bontott vitorlát. Mikor nemrégiben meghalt, a lakása üresen maradt és Martinék főnöke felajánlotta, hogy ott nyugodtan elalhatnak, úgysem kell senkinek sem. Ezt persze nem is csodáltam...

- Jut eszembe. – ocsúdott fel hirtelen a bátyám. – Akartuk nektek mesélni, de még nem tudtuk, valóban érdemes-e. – nézett ekkor Alisonra és Joshra. – Úgy tűnik, sikerült beneveznünk Christ az októberi ökölvívó bajnokságra. Ha megnyerjük, nagyot kaszálunk rajta. – újságolta boldogan Martin, de Alison a hírtől nem volt éppen felvillanyozva.

- Biztosak vagytok ebben, Will? – kérdezte aggódóan, végignézve a srácokon. – Az a hely Blackwell keze alatt van, szóval felteszem, a tudta nélkül neveztetek, de ha rájön, hogy indultok a viadalon, mindent meg fog tenni, hogy kiüttesse Christ a ringből. Bajotok eshet.

- Nyugodj meg, Alison! – intette le a lányt az említett, akinek a kidolgozott felsőteste immáron érthetővé vált a számomra. – Nem vagyok én olyan puhány, hogy kiüssön valaki Blackwell emberei közül, ráadásul amióta az eszemet tudom, csak a bokszhoz értek. És már neveztünk is, Willék szinte teljes fizetése ráment erre, szóval muszáj nyernem. Ha sikerül, akkor végre úgy érezhetem, én is elértem valami nagyot.

- Igen, ezt én értem, de akkor is féltelek! – morgott Alison pánikolva. – Ha valami történik veled, mihez fogunk kezdeni? Nem akarlak kórházban látni, márpedig van egy olyan rossz érzésem, hogy ennek az lesz a vége.