Come Back From Boston!

《30》Hogy őszinte legyek

Martin megígértette Nathanielékkel, hogy a szorító közelében maradnak, ahol óriási ricsaj és tömeg fogadott, így nem találtam a környékén egyik ismerősömet sem. Mintha a föld nyelte volna el őket, szőrén-szálán eltűntek, én pedig tehetetlenül vesztegeltem az engem körülvevő heringpartiban, mint a flippergolyó, miközben igyekeztem nem kidobni a taccsot a terem közepére. Már kezdett fájni a fejem a hangoskodástól, füttyögésektől és rikácsolástól, nem beszélve a hangos zenéről és a ringből jövő ütések zajától. Annyian voltak körülöttem, hogy ki sem láttam a vendégek között, ami igencsak megnehezítette Nathanielék megkeresését, szóval kezdtem feladni, hogy valaha is megtalálom őket.

Szépen kisodródtam a helyiség északi falához, ahol a lehető legkevesebben álltak és jó messze a ringtől, csak rogyasztva és a falnak támaszkodva megpróbáltam kifújni magam. Kezemmel a tüdőmet masszíroztam a szívem tájékán, hogy minél több levegőhöz jussak, homlokomról pedig már elkezdett gyöngyözni a verejték, hiszen fülledt meleg volt az épületben.

Szemeimmel még továbbra is pásztáztam a környéket, hátha mégis meglelem esetleg valahol Nathanieléket, de legnagyobb csalódottságomra csupán Ryant vettem észre, magamtól nem is olyan messze. A srác épp ugyanannak a falnak támaszkodva beszélgetett egy pár haverjával, ahol én is álltam és, amint megpillantottam őket, egyből úgy éreztem, hogy megáll bennem az ütő, holott a szívem őrült tempót diktált a rémülettől.

- Az a csaj nem Williamékkel jött? – mutatott rám ekkor Nick, aki Ryan mellett állt és kiszúrt engem a fal mellett, majd felhívta rám a barátai figyelmét is.

Ryan elégedetten elmosolyodott, mikor a rémült tekintetem találkozott az övével, és még csak meg sem vártam, hogy ellökje magát a faltól és meginduljon felém, már pattantam is meg arról a helyről, amire azt hittem biztonságos lehet, de sajnos Mason embereitől még az sem nyújtott védelmet.

Addig tartottam csupán rajta a szemem a társaságon, míg újra el nem sikerült vegyülnöm a tömegben, ami némiképp elrejthetett engem Ryan gondosan kereső kopói elől. Szinte erőszakosan kezdtem magam előtt lökdösni az embereket, hogy minél könnyebben átmehessek közöttük.

Megindult újból a hajtóvadászat. Én továbbra is Nathanielék után kutattam, Ryan és még pár haverja pedig utánam búvárkodott.

Riadtan menekültem bele a tömegbe és most kapóra jött, hogy sokan vannak körülöttem. Bár még mindig nagyon rosszul éreztem magam, a fejem egyre jobban fájt, mert nem sikerült rendesen lehiggadnom. Már a hányinger kerülgetett, ahogyan egyre melegebb lett az emberek közt, akik úgy tapostak és nyomtak össze engem, mintha ott sem lettem volna.

Jobb kezemmel kétségbeesetten nyúltam magam elé, hátha a levegő helyett majd egy segélyt nyújtó kapaszkodót érek, bár nem hittem benne. Már nem is az számított, mibe sikerül belekapnom csak, hogy elég erős legyen ahhoz, hogy a felszínen tartson és, ahogy sikerült elérnem az egyik vendég ruháját, a kezemmel egy kiszegelt farmermellényt sikerült markolnom, aminek fogása igen ismerős volt.

- Nate! – kiáltottam fel egyszerre boldogan és ijedten, amint a szőke barátom az őt fenyegető, hátsó támadásra rám kapta a fejét.

- Renée! – fordult felém teljes testtel, mikor felismert és a karjai közé engedett, mintha tudta volna, hogy támaszra van szükségem, én pedig önkényesen ragadtam meg őt a vállánál. – Mi történt veled? Rettenetesen nézel ki.

Egy ideig csak hebegtem valamit halkan, de Nate, aki folyamatosan a tekintetemet kereste, semmit nem hallott belőle. Képtelen voltam beszélni, hiszen nem jutottam levegőhöz, csak szögesen néztem lefelé. Már a fejemet sem bírtam el és, az első, aki észrevette, hogy valami komoly bajom lehet, az Alison volt, aki kísértetként bukkant fel Nathaniel válla felett.