Come Back From Boston!

《6》Will barlangja

Természetesen az a dolog nem játszott, hogy feladjam a bátyám ügyét és lemondjak arról, hogy hazavigyem, akár megtaláltam, akár nem. Lehet, hogy Martin azt állította, semmi köze hozzám és sosem volt testvére, de én nem gondoltam, hogy Mr. Roberts hazudott volna, vagy rosszul végezné a munkáját, ezért előbb kételkedtem ebben a titokzatos ,,Williamben" mint a magánnyomozó úrban.

Másnap reggel visszatértem a raktárakkal övezett területre, ami a rakparttól nem messze volt és újfent felkutattam a rozoga kis viskót, ahol tegnap estefelé látogatásomat tettem. Hiába nyitott akkor ugyanis az az Alison nevű lány ajtót és küldött el melegebb éghajlatra, az utána való találkozás miatt szinte biztosra vettem, hogy Martin valóban abban a házban lakik.

Nem telt bele sok keresgélésbe, már ott is álltam megint a kunyhó ajtaja előtt és hangosan bekopogtam a lakásba. Még csak reggel nyolc óra volt, ezért biztosra vettem, hogy Martint is otthon találom és, ha még alszik, akkor azt sem bánom, ha én keltem fel.

Három próbálkozás és nagyjából ötpercnyi várakozás után csak méltóztattak kinyitni nekem a bejáratot, amit ezúttal az a furán kinéző, magas és izmos, rövid, fekete hajú srác tárt ki előttem. Mikor kissé ijedt, döbbent tekintetem találkozott az ő hasonlóan meglepődött pillantásával, jól láttam a szemeiben, hogy felismer.

- E-elnézést a korai zavarásért. – makogtam mindenekelőtt, de aztán eszembe jutott, hogy elfelejtettem a napszaknak megfelelően köszönni. – És persze jó reggelt. – nyögtem ki végül, mire a srác morcosan összehúzta a szemöldökeit, amitől kissé beparáztam. – Öhm... izé... én Willt keresem. Tegnap már találkoztunk, rád is emlékszem. Én vagyok a lány, akit Andyék kísértek, Renée Wilson.

- Áh, igen. Emlékszem rád tegnapról. – mondta a tarkójára csapva, nekem pedig most tűnt csak fel a kissé furcsa, orosz akcentusa, ami a tegnapi nap valamiért elkerülte a figyelmem. – Mi dolgod van már megint Willel?

- Talán itthon van? – kérdeztem felragyogó szemekkel, amik valamelyest megdöbbentették és zavarba is hozták a magas srácot, de ennek ellenére nem akart együttműködni velem továbbra sem.

- Sajna, nincs. – csóválta a fejét. – És nem is lesz itthon neked, amíg ilyen beteges módon, folyton a nyakára jársz.

- Talán mondott neked valamit tegnap? – kérdeztem elkámpicsorodva.

- Nem, de nem is volt rá szükség, mert szavak nélkül is megértem őt. Tegnap este jól kiakasztottad, szóval sejtem, mi lehet a háttérben. Bocsi babám, de a zaklatással nem érsz el semmit Willnél.

Még mielőtt szólhattam volna, hogy a magam védelmére keljek, miszerint nem akarom Martint sem zaklatni, sem pedig az agyára menni, hirtelen megjelent az ajtóban, a fiú háta mögött egy ismerős alak. A bátyámé volt az. Szépen megkerülte a magas haverját és a válla vonalánál kidugta a fejét, hogy meglesse, ki is a betolakodó, de az arca, mikor meglátott, nem döbbent, hanem gondterheltnek látszott.

- Ki az már megint, Chris? – kérdezte a bátyám felhorkantva, majd teljesen kidugta a testét cimborája takarásából és fél vállal megtámasztotta az ajtófélfát.

- Csak a lány tegnapról. – felelte erre a ruszki.

- Már megint mit akarsz? – érdeklődött felettébb megerőltetve magát azért, hogy ne kiabálva kérdezze mindezt, miközben persze alaposan végigmért. – Tegnap már megmondtam, hogy nem az vagyok, akinek hiszel. Mit szeretnél akkor?

- Csak elmondani, hogy egyáltalán nem dőlök be a szövegednek. – válaszoltam bátran, egyenesen állva, ami azért eléggé kivívta nála a „hajlandó vagyok mostantól szebb hangnemben hozzád szólni" tiszteletét.