Come Back From Boston!

《10》A tűz körül

Életemben nem bántam meg még soha annyira, mint azon az estén, hogy nem vettem fel kabátot. Odakint az őszi időjárással már egyáltalán nem lehetett viccelni, a napjaim is egyre lehangoltabbak lettek az állandó szürkeség, a sárguló falevelek és a folytonos esőzések miatt, ráadásul a hideget is utáltam. El sem akartam hinni, hogy a bátyáméknak pont ilyen időjárási viszonyok mellett támadt kedvük kirándulni, így este 7-8 óra magasságában.

Miután Nathaniel bezárta a lakást és visszavette a karjába a sörös rekeszt, útnak indult velem a többiek nyomába, kifelé a rakpartról. Ilyenkor már elég sötét volt ahhoz, hogy az orrunkig se lássunk, de szerencsénkre egy-két gyári- és utcalámpa adott némi támpontot a helyes irány megtalálása érdekében, így követni tudtuk Martint, akinek az alakja már elég kicsi volt, mivel messze járt tőlünk. Jól lemaradtunk és még egyszer sem beszéltem Nathaniellel két szónál többet eddig és minden alkalommal voltak mellettünk mások is, de így kettesben maradva, síri csendben... elég kínos szitu.

- Pontosan hová megyünk? – kérdeztem tőle, miközben a gyaloglás alatt magamat ölelgettem, nehogy szétfagyjak egy szál, vékony pulóverben, a szőke srác pedig mosolyogva nézett rám.

- Rövidest kiérünk a telephelyről, aztán onnan sétálunk még egy pár percet. A part melletti parkba megyünk, ahol néha össze szoktunk jönni nap közben, de van, hogy este is lemegyünk, mert olyankor nincs ott senki.

- Főleg nem ilyen időben. – jegyeztem meg szúrósan, mire felnevetett.

- Csak nem fázol? – kacagott rajtam. – Ha szóltál volna, kölcsön tudtam volna adni egy pulóvert. Visszafordulhatok, de akkor te viszed a sört.

- Kösz, inkább fagyoskodom, minthogy segédkezzem nektek az agysejt pusztításban. – morogtam az orrom alatt, de Nathaniel továbbra is csak jót mulatott a hisztimen, ahelyett, hogy kiakadt volna a burkolt leszólásomon.

- Nos, megkérhetjük Willt is, hogy tartsa a rekeszt, amíg hazarohanok, DE AHOZ ELŐBB MEG KÉNE, HOGY VÁRJANAK, DE ENNEK A NYOMORÉKNAK ESZÉBE SEM JUT! – kiabálta a mondatának második felét Martinnak, én pedig majd' megsüketültem mellette.

- NE ORDÍTOZZ, HANEM HÚZZATOK BELE! – szólt vissza a bátyám is fél kilométeres távlatból, de persze nem lassított le.

Nathaniel továbbra is csak nevetve ballagott mellettem, én pedig úgy bámultam őt, mintha megbabonázott volna. Bár igaz, hogy tényleg nagy meglepetést okozott nekem a srác. Akárcsak Andy és Max esetében, ki sem néztem volna belőle, hogy kedves és szórakoztató, egyszerre már nem is éreztem kínosnak azt, hogy vele kell sétálnom kettesben.

Persze, amikor észrevette, hogy megrögzötten tanulmányozom az arcát, kíváncsian felém fordult, én pedig zavartan kaptam el a tekintetem, mintha semmi nem történt volna.

- Mondd csak, Nathaniel...

- Jesszus, ha még egyszer Nathanielnek hívsz, tényleg te fogod cipelni a sört. – vágott a szavamba és kissé mérgesen kioktatott. – Szólíts te is Natenek, hiszen már bemutatkoztam. A többiek is így neveznek és gondolom, mostantól kezdve te is velünk leszel egy darabig.

- Honnan veszed ezt? – kérdeztem vissza kíváncsian.

- Igazából Will mondta. – sutyorogta az orra alatt, aztán a másodperces néma csendjében csak az egymásnak ütődő üvegek csilingelését lehetett hallani, míg folytatni kezdte. – Tegnap megkérdeztem tőle, hogy mi ez az egész köztetek.

- És mit válaszolt? – kérdeztem idegesen a felsőmbe markolva, a szívem pedig egyre őrültebb tempót kezdett diktálni.

- Azt, hogy amíg Bostonban vagy, nem különbözöl tőlünk. – adta meg a választ egyenesen. – Melletted marad, mert szükséged lesz rá, de tudja, hogy neked már van családod. Nem maradhatsz örökké velünk és azon lesz, hogy minél hamarabb hazajutasson anyádhoz. Azt is kérte, hogy segítsek neki ebben és én is... vigyázzak rád, akárcsak a többiekre.