Come Back From Boston!

《14》Egy csésze kávé

A történtek után nehezen vettem rá magam, hogy kilépjek a nyílt utcára, de tudtam, hogy nem maradhatok örökké a szobám biztonságában és hamarosan ki kell mennem a fényre. Ezúttal megtanultam, hogy kabát nélkül többé soha, valamint, hogyha ismét meg akarom látogatni a bátyámékat, akkor onnan visszafelé csakis kísérettel szabad eljönnöm, mert nem számíthatok mindig arra, hogy majd Andy kiment a pácból.

Az átmeneti jó idő már másnap véget ért és kezdetét vette az újabb esős korszak, aminek végeláthatatlan ideig tartó felhőszakadás lett a következménye. A környék szürke volt és barátságtalan, mindent beterített a víz és a hideg szél fújása sem tett jót az egészségemnek, főleg, mivel a szabadtéri alvás után sikeresen megfáztam. Nem volt szó komoly betegségről, csak egy kis nátháról, ezért majdnem egy teljes napig az ágyat nyomtam és pihentem.

Mikor már jobban éreztem magam, tényleg elindultam a városba munkát szerezni, utam pedig abba a helyes kis étterembe vezetett, ahol azt az isteni palacsintát ebédeltem nemrég. Betérve a meleg helyiségbe, egyből megcsapta az orromat a frissen sült, fűszeres hasábburgonya és a főzött kávé illata. Valahogy jó érzéssel töltött el annak gondolata, hogy pincérnőként dolgozzam egy ilyen helyen.

Az üzlet nem volt nagy, azonban a széles és magas ablakoktól, amelyek a szűk parkolóra és a nyílt utcára néztek, egészen tágasnak tűnt. Odabent a barna és a bordó árnyalatok uralkodtak, a pult előtt lévő bárszékeken kívül pedig nagyjából tíz asztal lehetett a teremben, leginkább az ablakok mellett elhelyezve és körülbelül négy személyesek voltak.

Odasétáltam a pulthoz, ami mögött egy bézsszínű ruhába és fehér köténykébe öltözött, fiatal lány állt. Mivel kevesen voltak az étteremben, gondoltam a létszám miatt van csak egyedül műszakban.

- Üdvözlöm! – köszönt oda nekem kedvesen mosolyogva, ajkain pedig megcsillant a halvány szájfény. – Mit adhatok?

- Jó reggelt! – köszöntem mindenekelőtt én is vidáman. – Elnézést, amiért ilyen kérdéssel fordulok Ön felé, de munkaügyben járok és láttam a hirdetőtáblán, hogy pincérnőt keresnek. Érdeklődni szeretnék az állás felől.

- Értem. – mondta megvilágosodva, majd letette a kezéből a konyharuhát, amivel edényeket törölgetett. – Máris szólok az üzletvezetőnek. Egy pillanat türelmet! – szólt halkan, majd elrobogott a hátsó ajtón át minden bizonnyal az étterem irodájába.

Nem kellett sokat várnom egymagamban, a pincérnő hamarost visszatért az oldalán az étterem vezetőjével, aki egy középkorú, nagydarab férfi volt kockás ingben. Kissé komoly embernek nézett ki, mosolynak hűlt helye sem volt az arcán és ettől elfogott a félhetnék. Jobb kezében egy áttetsző pohárban kávét tartott benne a mokkáskanállal, mindezeket pedig áttette a másik tenyerébe, hogy kezet tudjon velem fogni.

- Üdv! – mondta mély hangon. – Harry Jhonson vagyok, az üzlet tulajdonosa.

- Én pedig Renée Wilson vagyok. – mutatkoztam be mosolyogva magam is. – Nagyon örvendek!

- Ugye nem baj, ha tegeződünk? – kérdezte először, mire enyhén megráztam a fejem. - Debbie azt mondta, munkát keresel nálunk. – tért a tárgyra egyből, majd az egyik üres asztalhoz mutatott. – Foglalj helyet! Beszélgessünk egy kicsit!

- R-rendben. Köszönöm. – makogtam félve és leültem a székre.

- Egy kávét?

- Elfogadom, köszönöm. – biccentettem ismét mosolyogva.

- Debbie, ha lennél olyan tündér...! – fordult az alkalmazottja felé, miközben leült velem szembe, hogy megkezdhessük a nem hivatalos interjút. – Szóval, milyen állásra gondoltál?