Come Back From Boston!

《2》Farkasbőrben

Már két napja róttam Boston utcáit, de Martinnak se hírét, se hamvát nem találtam. Azt hittem, könnyebb lesz majd őt megtalálni a feltűnősködése miatt, ha már egyszer bűnöző lett, de belegondolva, ha Mr. Robertsnek ennyi gondot okozott csak az, hogy követte, egy magamfajta fiatal lány hogyan találhatná meg őt? Veszélyes játékot játszottam, csak nappal mozogtam, mivel Boston utcái semmivel nem voltak veszélytelenebbek New York utcáihoz képest, sőt... még több indokom volt félni.

Délután 4 óra fele indultam meg visszafelé a lakásomhoz – egy újabb reménytelen nap után - útba ejtve a közértet, hogy bevásároljak magamnak vacsorára. Már kezdtem is hozzászokni a mirelit ennivalókhoz, ebben a két napban mást nem is sikerült ennem. De addig egyáltalán nem bántam ezt, amíg minden alkalommal vehettem mellé üdítőt magamnak.

Mikor kijöttem a boltból, hangos nevetés csapta meg a füleimet, amely az épület mellől jött. Egyből odanéztem, hogy megtudhassam, kinek – vagyis inkább kiknek – van ennyire jó kedve, tekintetem pedig két fiatal fiút talált meg a domboldal korlátjánál. Jól szórakoztak, ugyanis nagyon hangosan kacagtak valamin. Az egyik nekem háttal állt, így az arcát egyáltalán nem láthattam, csak szakadt és koszos ruháját tudtam alaposan megfigyelni. Előtte a korlát tetején csücsült a másik fiú, kezében olcsó sörös dobozzal és neki sem voltak éppen rendezett, meleg ruhái, arca azonban bozontos, barna haja és szúrós szeme ellenére is kedvesnek látszott.

Jó ideig bámultam őket azon tanakodva, vajon érdemes lenne-e leszólítani valamelyiket, hogy érdeklődhessek Martin felől, mert ha valakik ismerik őt ebben a városban, az biztosan két ilyen alak lesz. Nem is csoda tehát, hogy a korláton ülő srác elég hamar észrevett, tekintete találkozott az enyémmel és még a tizenöt méteres távolság ellenére is megpróbált olvasni a szemeimből, hogy kitalálja a szándékom. Persze nem sikerült neki, ajkaira huncut mosoly szökött, majd ujjal felém kezdett mutatni, mire társa is megfordult és kíváncsian kezdett kémlelni. Nem telt bele tíz másodperc, fogai fehérjét kimutatva ő is mosolyogni kezdett.

Arcát halvány szeplő borította, szemöldökei vastagak voltak, orra pedig hosszú és egyenes. Haja színe valahol a gesztenyebarna és természetes vörös közé esett, rövidre volt nyírva és egy kis hajzselével remek sündisznófrizurát állított be magának, valószínűleg a hajnali órákban, mikor még nem látta tisztán saját magát a tükörben. Piros, skótkockás nadrágot viselt, fekete bakancsában szintén vörös fűzőkkel. A piszkosszürke, szakadozott pólója kilátszott a dzsekije alól és a viseltes megjelenése végett kicsit sem tűnt veszélytelen alaknak.

Vihorászva integettek maguk felé, hogy odahívjanak én pedig beláttam, hogy addigra már késő, a találkozást nem fogom megúszni. Egyáltalán nem rémisztettek meg, hiába voltak srácok, na meg létszámfölényben lévők, volt azért némi sütnivalóm az ilyen suhancok kezelésében, ezért bátran léptem oda hozzájuk, az oldalamon himbálódzó szatyorral, amelyben a mirelitkaja pihent. Nem voltam túl tekintélyt parancsoló.

- Helló, szivi! – köszönt oda nekem a srác, amelyik a korláton ült. – Láttam, nagyon érdekesnek találtál a bolt bejáratától. Elárulnád, miért? – kérdezte mindezt jó kedéllyel és egész végig vigyorogva.

Ami azt illeti, kissé megdöbbentem azért, hogy egyből ilyen laza stílussal indít, valamint a becézgetése sem volt az ínyemre, szóval hamar beláttam, hogy a két kukával nehezen fogok egyről a kettőre jutni. Összehúztam magam, kezeimet a zsebeimbe mélyesztettem és ahelyett, hogy feleltem volna, igyekeztem kerülni a szemkontaktust.

- Nehogy már azt gondold, hogy bejössz egy ilyen lánynak, te barom! – fonta keresztbe maga előtt karjait az idősebbnek kinéző és magasabb srác, aki mellettem állt és csak fél pillantásokat vetett rám. Elég morcosnak és barátságtalannak tűnt most, nem úgy, mint az előbb, mikor ő is szórakozott azon, hogy őket bámulom.