Come Back From Boston!

《17》Békejobb

A munkaidőm lassan véget ért és Debbievel átadtuk a stafétát a váltásnak, így arra a délutánra ismét szabad voltam. Az öltözőben összepakoltam a cuccaimat, levetettem a kávéfoltos köténykémet, ugyanis azon a napon történt velem egy roppant kellemetlen baleset. Az egyik vendég felé robogva, a tálcán a friss és gőzölgő kávéját cipelve szépen belerongyoltam egy épp távozni készülő kuncsaftba. Szerencsére neki nem történt semmi baja, csak én öntöttem le magam a forró kávéval és jó néhány perc bocsánatért való esedezésért és egy ajándék süteményért cserébe eltekintettünk az ügylettől.

Persze Mr. Johnson nem repesett az örömtől, amiért ennyire béna voltam, de hál' istennek, megértő főnököm volt, így nem kaptam ezért túl nagy megrovást. Mivel kezdő vagyok, hajlandó volt szemet hunyni mindez felett.

- Renée, itt van a rendelésed, amit kértél! – szólt oda nekem Debbie kedvesen, már a civil viseletében, de még mindig a pult mögött állva, kezében pedig a papírtasakot lóbálva, amiben az aznapra elcsomagoltatott hamburgereim voltak.

- Oh, teljesen kiment a fejemből! – kiáltottam fel kissé megkönnyebbülve és visszafordultam az ajtóból. – Majdnem itt felejtettem. Köszönöm, hogy szóltál! – mosolyogtam rá kolléganőmre, aki épp úgy bámult le rám, mint édesanya az általános iskolás gyermekére, aki az uzsonnáját hagyta ott az asztalon, pedig alig volt köztünk pár év korkülönbség.

- A végén a fejedet hagyod el egyszer. – jött az abszolút szülőre valló beszólása. – Hová ilyen sietősen?

- Elég fárasztó napom volt és ma még rengeteg mindent meg kell tennem. – kezdtem mesélni keservesen felsóhajtva. – El kell juttatnom ezeket a hamburgereket a bátyámnak, hogy tudjanak ma este mit enni. Gondoltam, meglepem őt és a barátait ezzel a kis ajándékkal.

- Milyen kedves. – bólogatott serényen. – A bátyád biztosan nagyon büszke rád.

- Hát, az azért erős túlzás. – húztam el a számat erre. – Sajnos nem jövünk ki olyan jól, mint amennyire a testvéreknek ki kéne, de még dolgozom a kapcsolatunkon. – vittem le a hangsúlyt a mondandóm végén. – Viszont most tényleg sietek, mert még ki kell békülnöm az ősellenségemmel, ha továbbra is látni akarom a fivérem. Sziasztok! – intettem a lányok felé, akik szintén búcsúzkodtak.

- További sok sikert! – bocsájtott utamra szarkasztikus jó kívánsággal Debbie, de nekem már nem volt időm, hogy visszanézzek, hanem elhagytam egyből az éttermet.

A békülős mesém valóban igaz volt. Tudtam, hogy lassacskán kezdenem kell valamit Alisonnal, mert nem mehet tovább úgy a tervem, hogy ő folyamatosan az utamat állja ebben. Különben is feszülten éreztem magam, amiért ennyire utált és jól tudtam, hogy a bátyámhoz a barátain keresztül vezet az út. Tehát ha a szívébe akarok kerülni, akkor először rendeznem kell a nézeteltéréseimet a lánnyal. A fiúkkal nem hiszem, hogy gondom lesz a későbbiekben.

Tegnap véletlenül elhallottam, hogy Alison pont másnap, délután négyig dolgozik a képregényboltban és, mivel a környéken egyetlen kereskedés foglalkozott ilyennel, szinte biztos voltam, hogy ott találom majd a lányt.

Utam tehát egyenesen abba az üzletbe vezetett és szerencsére nem is volt tőlem olyan messze, az állomás irányába kellett mennem. Ezen persze meglepődtem, mivel jócskán a lakott terület közepére esett Alison munkahelye, ahová ők nem járnak sűrűn Blackwell miatt. Igaz, nem tudtam, meddig tart a férfi hatásköre, de sejtésem szerint a város semelyik részén nem látták Martinék bandáját szívesen.

A képregénybolt külsőleg épp olyan volt, mint egy átlagos antikvárium, csak valamivel kisebb. Az utca sarkán volt az üzlet, nagy üvegablakain keresztül beláttam a helyiség belsejébe. Persze nem elégedtem meg ezzel a látvánnyal, azonnal beléptem az ajtón, illendően köszöntem, mire az asztalka mögött ücsörgő és képregényt lapozgató Alison fel is figyelt a bejelentetlen meglepetésre.