Come Back From Boston!

《15》Pénzhegy

Másnap volt az első munkanapom az étteremben. Nem mondom, igen nehéz és embert próbáló feladat volt egész végig vadidegen emberekre mosolyogni úgy, hogy szinte alig aludtam az éjszaka valamicskét az izgalom miatt. Nyitás előtt fél órával megérkeztem és szerencsére volt elég időnk arra, hogy újdonsült kolléganőmmel, Debbievel beletanuljak a szakmába. Nem volt először összetett feladatom, de így is rengetegszer rohangáltam feleslegesen, mert minden kiment a fejemből, amit el lehet képzelni. A végére azonban egész jól belejöttem és kimondottan élveztem is a munkát.

Mikor lejárt a műszakom nem sokat voltam otthon. Éppen csak ettem valamicskét, mégpedig hamburgert, amit az étteremben csomagoltattam el indulás előtt, majd felvettem a kabátomat és bezárt ajtókkal és ablakokkal hagytam hátra a garzont, hogy biztonságban tudjam a betörőktől, amíg meglátogatom a bátyámat.

Még mindig féltem attól, hogy megismétlődik a két nappal ez előtti eset, szóval akaratomon kívül is olyan szaporán szedtem a lábaimat a telephely felé, mintha elkéshetnék onnan. Ezáltal rekordidő alatt érkeztem meg Martinék aprócska házához, ahová illedelmesen bekopogtam.

- Helló! - köszönt unott és halk hangon Chris, aki ajtót nyitott nekem, de kérni sem kellett ezúttal, egyből beengedett. - Gyere csak!

- Köszönöm! - makogtam vissza és beléptem mellette a lakásba. - Sziasztok!

Ezúttal Josht is otthon találtam, aki a régi, kopott, ruhásszekrény elé lehányt matracán, összegörnyedten húzta a lóbőrt befelé fordulva. Alison a konyhasarokban volt, épp vizet forralt feltehetően levesnek, amit meg is értettem, mivel rettentő hideg volt a házban. A kályha melletti rekesz, amely tele volt fakéreg maradvánnyal, most is üres volt, de az igazi meglepetés még így is akkor ért engem, mikor füleimet megcsapta a tetőszerkezetről egyenletes időtartamban érkező, vödörbe csöppenő vízszivárgás halk nesze.

Martin és Nathaniel most sem voltak otthon, minden bizonnyal dolgoztak, így nem is fáradtam azzal, hogy rákérdezzek, merre járnak.

- Mi szél hozott? - érdeklődött Chris még mindig álmosan, majd ledobta magát az ocsmány, zöld díványra.

- Csak Willel akartam beszélni. - egek, sosem fogom megszokni, hogy így nevezem őt. - Semmi konkrét, de tartozom egy kis magyarázattal a múltkori miatt.

- Nos, amint láthatod, nincs itt. - világosított fel, pedig ezt eddig is észrevettem.

- Igen, sejtettem, hogy nem fogom itthon találni. - lógattam az orrom. - De voltaképpen nem is bánom, mert nektek is tartozom ezzel. Főleg neked, Chris. - pillantottam a srácra bánatosan, mire értetlen képpel nézett vissza. - Majdnem lebuktattalak a félelmeim miatt, szóval ne haragudj! És te se Alison, amiért megint bajba akartalak sodorni titeket.

Félelmetes volt, mennyire nem érdekelte az egész megbánásom a lányt. Rám se bagózott, csak a forró vizet kavargatta a tűzön és úgy tett, mintha ott sem lennék mellette. Bosszantott, hogy ennyire ignorál, de nem állt szándékomban újból összeveszni vele, ahogyan rongyot sem akartam csinálni a számból, ezért a bocsánatkérést felé itt abba is hagytam.

- Ugye nem bánjátok, ha itt megvárom Willt? - fordultam vissza Chris felé, aki erre csak a fejét rázta.

- Egyáltalán nem. - mondta rövidest. - Maradj csak, amíg jól esik. Különben is szükségem lenne a segítségedre. - folytatta, én pedig kérdő tekintettel kezdtem vizslatni és valamelyest boldog és izgatott voltam, amiért ilyet hallok tőle. - Josh úgy tűnik, teljesen hasznavehetetlen. Bealudt, pedig arról volt szó, hogy ma részt vesz az edzésemen. Mivel közeleg a bajnokság, ki kell mennem gyakorolni. Örülnék, ha lenne egy lelki támaszom, aki számolja a gyakorlatokat és mellettem marad.