Come Back From Boston!

《20》Mason Blackwell

Elkísértem Nathanielt a boltba, mivel úgy szerette volna, hogy vásárlás után váljanak el az útjaink. Egyet is értettem ezzel, mert miután fényt derítettem az igazságra vele és Joshsal kapcsolatban, nem nagyon szerettem volna magára hagyni.

A csend, ami kettőnk közt megtelepedett, mérhetetlenül kínos és elkeserítő volt, de hiába agyaltam valami frappáns témán, semmi nem jutott az eszembe. Minden gondolatomat az előbbi beszélgetésünk kötötte le és úgy éreztem, elég izzadságszagú lenne, ha most hirtelen az időjárás felé kanyarintanám el a csevegésünket. Mindketten feszültek voltuk és hiába tudtuk, hogy semmin sem változtat az, ha némán tűrjük az egész kellemetlenséget, akkor sem vitt rá a lélek bennünket, hogy mindezek után csak boldogan egymásra mosolyogjunk.

A polcok között haladva számláltam a kiárusított termékeket, hogy addig is lekössem magam, Nathaniel mellettem pedig egy kosarat tartva a kezében kémlelt körbe, keresve az alkoholos italokat a boltban. Hamarosan el is tévedtünk a megfelelő részlegre, ahol az ismerős sörmárka, mellyel jó néhány napja még Andy kínált, most újból elém került. Alighogy megérintettem a zölden csillogó dobozkát, kísérőm halkan felém szólt:

- Ne azt vedd! – mondta kedvesen, mire visszahúztam a kezem és ijedten néztem sötét íriszeibe, amik még mindig sajnálkozva meredtek rám. – Ez az olcsóbb.

Aprót biccentettem és már vissza is léptem mellé, majd elkezdtem neki segíteni a kosárba pakolni a hűtetlen italokat, amik a polcon sorakoztak. Amint egyiket a másik után raktam bele a piros bevásárlókosárba, szemeim automatikusan pásztázták a fiú vékony karjait a könyöke hajlatánál, keresve a heroinos tűk által hagyott szúrásnyomokat, de néhány zöld folton és egy régi horzsoláson kívül nem találtam rajtuk mást.

Nate hamar észrevette gyanakvó vizsgálódásom és összehúzódott, én pedig riadtan pillantottam fel rá.

- M-menjünk, jó? – kérlelt gondterhelten, én pedig egy újabb néma bólintáson kívül nem tudtam többet reagálni.

A srác elindult a pénztár felé én pedig követtem, de iszonyatos bűntudat mardosta a szívem, amiért ilyen rettenetes fájdalmat okoztam neki. Biztosan nagyon szégyellte magát és sosem szerette volna, hogy valaha is kitudódjon előttem a kis titka... de már késő.

Nate fizetett és megfeszülve hagytuk magunk mögött a kasszát, egyenesen a kijárat felé tartva, barátom kezében pedig ott himbálózott egy nejlonszatyornyi sörösüveg. Összepréseltem az ajkaim, hogy még csak véletlenül se csússzon ki semmi meggondolatlan a számon, Nathaniel pedig már megelégelhette, amiért olyan hallgatag vagyok, ezért megállt a bejárattól egy pár lépésnyire és lassan felém fordult. Felnéztem rá, de nem szóltam semmit.

- Elítélsz engem, Renée? – kérdezte fájóan és elhúzta a száját, én azonban megráztam a fejem. – Ugye tudod, hogy a hallgatásoddal nem büntetsz? A nők csak szívességet tesznek, ha nem beszélnek.

- Szóval képzett hímsoviniszta is vagy, hogy ennyi erről a véleményed? – kértem ki minden nőtársam nevében, ami enyhén volt csak feminista megmozdulás.

- Nem erről van szó. – mondta félre bámulva és simított egyet a haján, ami erre még jobban lelapult.

- Csak nem tudom, mit mondjak. – markoltam meg idegesen a táskám pántját. – Próbálom megemészteni magamban a dolgot, de... azt hiszem, nem megy.

Nate felsóhajtott erre és tudtam, hogy ezzel azt akarja kifejezni, már elege van a magyarázkodásból. Bár nem, mintha olyan nagyon erőlködött volna eddig azon, hogy kihúzza magát a szorult helyzetéből.

- Ide figyelj, Renée! – szólt szilárdan, én pedig engedelmeskedtem. – Tudom, hogy baromira izgatja most ez a fantáziádat, de szeretném, ha elszakadnál ettől a témától. Tény, hogy volt, ami volt, de hidd el, nyomós okom van arra, hogy drogoztam. Viszont! – vitte fel itt a hangsúlyt kissé. – Már leálltam vele, oké? Nem vagyok függő. Tiszta vagyok és ez így is marad és, ha Josh valaha is komoly bajban lesz a füvezés miatt, elhiheted, hogy a tűzbe teszem érte a kezem.