Come Back From Boston!

《37》Bátorság!

Azt hittem, ott helyben összeesek a sokktól, ami akkor átfutott a testemen. Nem csak a félelem, de mintha a fájdalom is kellő büntetéssel sújtott volna, amiért szakmaiatlan fogadtatásban részesítettem Blackwell csapatát. Persze Graalman egyáltalán nem szorított erősen, csak épp annyira, hogy sikerrel visszatartson, de akkor is olyan volt, mintha felhevített szuronnyal perzselnének.

Finoman fordítottam vissza a fejem a szőke férfira és egyből az ártatlan tekintetébe ütköztek a szemeim, melyekben ellenszenvnek nyoma sem volt.

- Én már tudom, mit szeretnék rendelni. – motyogta úgy, mintha nem akarna azzal kellemetlenséget okozni, hogy feltart engem a munkámban, miután feleslegesen kihozatták az étlapokat az asztalukhoz.

Hatalmas kő gördült le a szívemről és megkönnyebbülten lélegeztem fel, miközben visszafordultam a fiúk felé, elővéve a kötényem zsebéből a jegyzettömböm és a tollam, hogy felvegyem Graalman rendelését.

- Parancsoljon! – préseltem ki magamból egy elegáns mosolyt, mire a srác a következő mondatával szó szerint lefordította a székről barátait.

- Egy csokoládé turmix lesz! – kérte keményen ezt a gyermeteg dolgot, mire a sarokban ücsörgő Johnny felkacagott.

- Turmixot? Ez most komoly? – nevetett hangosan, miközben az asztalra készített Winstonos dobozból előpecázott egy szál cigarettát. – Ha nem ismernélek, a végén még azt hinném, hogy egy gorillatestbe zárt hétéves kislány vagy.

- Nevess csak, de tényleg rohadt finom ez a cucc. – kérte ki magának a megvetést Graalman, én pedig kínok között erőlködve igyekeztem elfojtani a belőlem kitörni készülő kacajt.

- Te meg min somolyogsz? – kiáltott rám Mason mogorván, mire óhatatlanul is rá tévedt a tekintetem.

- Se... semmin. Elnézést! – ingattam a fejem mulyán meghúzva magam és többet a banda urára sem mertem nézni, hanem hozzákötöttem a tekintetemet az asztal közepére készített sótartóhoz.

Csend lett a környéken, egy árva neszt nem lehetett hallani egy darabig, csak amikor Johnny a feszültség oldásaképpen fel nem lapozta az elé letett menüt. Úgy éreztem magam, mint egy börtönben, mégis én álltam az ülő rabok mellett egyenruhába, pedig a szerepek egészen máshogy lettek kiosztva. Már meg sem mertem mukkanni, nemhogy megmozdulni a helyemről. Egyszerűen csak be kellett látnom, hogy vesztettem. Hiába voltam biztonságos falak mögé rejtve, akkor is ők diktálták a tánclépéseket és, amíg a vendég szerepkört élvezték, különben is köteles voltam a kedvükben járni. Megadtam magam a kényszernek és mellettük álltam, amíg szükséges volt, pedig szívesen visszamentem volna a pult mögé, hogy megvárjam Melissat.

- Milyen az a helyben sütött barbeque steak? – kérdezte felém sandítva Johnny, de én csak merev kőszoborként néztem továbbra is az asztal közepére és gondterhelt hangon tudtam válaszolni neki.

- Nagyon finom. – feleltem diplomatikusan. – A vendégek imádják.

- Hoznál nekem egyet?

- Sajnos... csak hat óráig van konyha. – böktem ki keservesen, mire ismét ráült a társaságra a nehéz csend.

Ryan félszegen a karórájára pillantott, hogy megnézze, mennyi az idő, Johnny pedig megunva a játszadozást, visszaejtette az asztallapra a menüt.

- Kaját már nem csináltok, de kávét még szolgáltok fel? – kérdezte felhorkantva Ryan. – Elég vicces. Nem csak hazudni próbálsz, hogy hamarabb szabadulhass tőlünk?

- Nem tehetek arról, hogy ilyen későn érkeztek a kedves vendégek. – kértem ki a szolgáltatás nevében, dühösen fordulva a férfi felé, aki csak kaján vigyorral a képén figyelte, miként vörösödik az arcom mérgemben. – Ha bajod van a kiszolgálással hívd az üzletvezetőt, ne engem fárassz az őrült elméleteiddel!