Come Back From Boston!

《16》Ő a bátyám

Alison elkezdte megmelegíteni a levest, ami kihűlt az idő alatt, míg mi odakint edzettünk. A srácok nyálcsorgatva várták, hogy ehessenek belőle.

- Maradsz vacsorára is? – kérdezte a bátyám, miután rágyújtott egy gyűrötten megtekert cigarettára.

- N-nem. – feleltem akadozva. – Igazából nem akarok tovább zavarni, csak látogatni ugrottam be és, hogy elmeséljem, nem kell aggódnod többé a megélhetésem miatt, ugyanis sikerült munkát találnom a városban.

- Na, tényleg? Ez szuper. – veregetett vállba gyengéden. – És hol fogsz dolgozni?

- Igazából ma volt az első napom. – magyaráztam halkan, de így is mindenki a mi beszélgetésünket fülelte. – Egy apró kis étteremben lettem felszolgáló a délelőtti műszakban, ezért tudok mostantól csak estefelé jönni hozzátok. Nagyon aranyos kis hely. Nem messze van a lakásomtól, és attól a bolttól, ahol Andyékkel találkoztam.

- Tényleg örülök a hírnek. – simogatta meg gyengéden a fejem, mint a kismacskának, aki életében először kapott el röptében egy galambot. – Ügyes vagy, kölyök.

Belepirultam a dicséretbe és akaratomon kívül is behúztam a nyakam Martin keze alatt, mire abbahagyta a simogatást. Talán sejtette, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe hoz, de továbbra is vigyorogva szemlélt engem.

Bánatosan pillantottam azonban félre, mikor eszembe jutott, hogy nem ez volt az egyetlen dolog, amit mondani akartam neki.

- És ne haragudj a múltkori miatt, hogy úgy lehordtalak téged! – kértem elnézést a menekülős incidens miatt. – Már Christől is bocsánatot kértem. Tényleg sajnálom. Csak megijedtem.

- Ugyan, fátylat rá! – legyintett kedvesen. – Majd hozzászoksz, de ígérem, ezúttal nem keverlek bajba. Majd jobban odafigyelek!

Csillogó szemekkel néztem fel a testvéremre, aki abban a pillanatban tényleg úgy viselkedett, mint egy igazi báty és jól esett tudni, hogy aggódik értem és megért engem. A kedvemért még a balhékról is hajlandó lemondani, csakhogy ne okozzon nekem feleslegesen szívinfarktust és ez mindennél többet jelentett számomra.

Bólintottam egyet, majd az ajtóba ledobott táskámhoz léptem és a vállamra dobtam azt. Elég későre járt, ideje volt indulnom és egyelőre nem álltam készen, hogy újra próbáljam a srácokkal az együttalvást. Ráadásul hiába lett melegebb a házban, attól még nem volt éppen komfortos a terep, hogy mélyen tudjak aludni és kipihenni magam, hogy holnap fitt legyek a munkahelyemen. Különben sem hittem, hogy megengednék, hogy náluk éjszakázzak. Már így is alig fértek el és magam is megmondtam, hogy nem akarok náluk csövülni, van saját helyem.

- Máris indulsz? – kérdezte Chris kisvártatva.

- Igen. – biccentettem lelombozottan, Martin pedig kivette a szájából a cigarettát, hogy szóljon, de megelőztem őt, mikor mellé lépve a fülébe suttogtam, hogy adjon mellém kíséretet. – Kérlek! – mondtam ezt már eltávolodva, de ugyanúgy halkan.

- Miért? – kérdezte vissza gyanúval a tekintetében és összehúzta a szemöldökeit.

- Mert legutóbb – markoltam meg közben erősen a táskám pántját. – Blackwell barátai leszólítottak hazafelé menet. Andy mentett meg. – vallottam be szomorúan, de úgy, hogy egyedül a bátyám hallja a történetet.

Martin elmerengett egy pillanat erejéig, majd körbenézett a szobában. Szemei végül Nathanielen akadtak meg, aki ismételten a régi füzetkéjébe kapart valamit a három centi hosszú grafitceruzájával.

- Nate, pattanj csak! – mordult a fiúra arrogánsan, mire a szöszi ijedten szegte fel a fejét. – Kísérd szépen haza Renéet!

- Mi? De hát miért én? – akadékoskodott Nathaniel és kicsit rosszul éreztem magam, amiért miattam kell még pluszban a városban mászkálnia munka után, ráadásul vacsora előtt.