Come Back From Boston!

《40》Szétszakítva

A közös sétánk egy része néma csendben telt egészen a buszmegállóig, ahol is megvártuk, hogy értünk jöjjön az a járat, amivel minden délután haza szoktam menni. Igaz, sétálhattunk is volna, hiszen a munkahelyem és a lakásom közötti szakasz közel sem volt annyira hosszú, mint az, ami a lakóépület és a bátyámék kunyhója között húzódik, amit viszont minden alkalommal gyalog tettünk meg.

Felszállva a csuklós buszra, Nate nyelve szinte megeredt, mikor leültünk egymás mellé hátul. Egész végig a közelgő eseményről beszélt, meg, hogy milyen jól fogom magam érezni és mérget mert volna rá venni, hogy tetszeni fog nekem a banda. Azelőtt még sohasem hallottam a Dropkick Morphysról és nem csak azért, mert nem voltam bostoni, hanem egyáltalán nem képviselték azt a zenei stílust, ami nekem tetszett. Igaz, sosem voltam egy nagy zenerajongó, ezért semmi elől nem zárkóztam el és, mikor Nate megemlítette, hogy a számaikat ír stílusban, sok különböző hangszerrel megspékelve adják elő, már nem is tűnt tőlem annyira távolállónak a dolog.

A busz hamar kirakott bennünket a lakásomnál, ahová megmásztuk azt a kemény, három emeletet. Nate járt már korábban a házban, mikor Chrissel kísérgettek, de egyszer sem látta belülről, milyen helyen is élek én, mint egészséges fiatal, aki nem kényszerül a rakparton meghúzni magát.

- Biztos, hogy idekint akarsz megvárni? Sokáig fogok készülődni. – figyelmezettem Natet, mielőtt benyitottam volna az ajtón, a srác pedig csak magabiztosan biccentett egyet.

- Tuti. – dőlt neki háttal a szemközti falnak. – Nem kell sietned sem. Tudok várni.

- Ne csináld már! – erősködtem ártatlanul, holott jól tudtam, mire szokás abból következtetni, ha egy lány beinvitál magához egy férfit. – Tegnap sütöttem báránybordát és még maradt egy csomó. Nem vagy éhes?

- Ez igazán csábítóan hangzik... de mégis inkább kint maradnék. – kötötte az ebet a karóhoz, én pedig kénytelen voltam elfogadni, hogy nem akar bejönni hozzám.

Nate abban a pillanatban tényleg úgy legeltette rajtam a szemeit, mint akiről el tudom képzelni, hogy valóban odáig van értem, de amint eszembe jutottak Debbie szavai, egyből elhessegettem a fejem felől a viharfelhőket. Csak elhúztam a számat a konokságán, aztán beléptem a lakásba és olyan fürgén csuktam rá az ajtót, mintha már én magam sem akarnám, hogy bejöjjön. Egyszerűen nem tudtam kezelni a helyzetet, amint az egész, új életem felett átvette az uralmat a fejetlenség és a kilincsbe kapaszkodva tartottam az ajtót, nehogy Nate kint meggondolja magát, vagy én ájuljak el.

Kopogást vártam a sráctól, mégis a mögöttem felzendülő telefonom hallatán vert ki a veríték. Senkitől nem vártam hívást és el is felejtettem, mióta nem használtam ezt az ócska készüléket. Mintha Jason sem lett volna már számot adó az életemben, mit sem sejtve és felkészületlenül vettem fel a kagylót, a vonal végén pedig egy bosszús, mégis kellemes hang csengett fel.

- Renée! Felvetted? – kérdezte Jason megkönnyebbülve, mire én ijedten szorítottam ökölbe a kezeim a hangja hallatán és átkoztam el magam közben, amiért ilyen ostoba voltam, hogy azt hittem, nem ő keres. Egy ideje ugyanis feladta a próbálkozást. – Hahó! Hallasz engem, Renée!?

- Igen, Jason. Itt vagyok. – szóltam bele a kagylóba kelletlenül, mire a srác fellélegzett.

- Hál' Istennek, hogy végre felvetted azt a rohadt telefont. Van fogalmad arról, mit össze nem aggódtam és mennyiszer hívtalak? – vágott egyenesen a fejemhez mindent már a kezdetkor, persze teljesen jogosan. – Anyád mesélte, hogy hívtad és, hogy összevesztél vele, aztán meg engem kezdett el zaklatni, hogy beszéljek a fejeddel, de nem lehetett elérni. De most elég bánatos a hangod. Történt valami?