Come Back From Boston!

《33》Akakij Akakievics

Az első kör végéig senki sem került a padlóra, Chris és Edward igazi bokszzsákokként állták egymás ütéseit. A ringen kívülről viszont továbbra is csak annyit láttam ebből a brutális meccsből, akárcsak a többiből. A felek fáradtan lihegve pihentek és ittak a sarokban, testük csillogott az izzadságtól, ahogy rájuk vetült a fény és vérző fejük láttán elkapott a rettenetes rosszullét. Aggódtam Chris épségéért, főleg azért, mert jócskán csak megindult az orrából a vörös váladék, amit Alison nagy gondosan igyekezett elállítani.

- Ez így nagyon nem lesz jó... - motyogtam Nate felé, aki csak élettelen arccal fordult felém, de szemeiben az üresség helyett még mindig a remény foszlányai tündököltek.

- Ne aggódj, Renée! – próbált meg egy kis lelket önteni belém, de láttam rajta, hogy nagyon nehezen szedi össze a szavakat. – Minden rendben lesz, oké? Meg fogja csinálni! – jelentette ki szilárdan és egyből visszanézett a ring sarkában ülő barátunkra, aki már épp tette a szájába a fogvédőt.

A következő pillanatban ismét felzendült a gong éles hangja, Chris pedig még mindig hatalmas lendülettel és rendíthetetlenül indult meg Edward felé. A fényben tisztán kivehető volt, ahogyan a két fiú ütései utat vágnak maguknak a levegőben és a kemény bőr ropogása és csikorgása örökösen beleégett a hallójárataimba. A szerepek szinte folyamatosan felcserélődtek, hol Chris támadott és Edward védekezett, hol pedig fordítva és tényleg csak az tudhatta eldönteni, ki lesz ennek a meccsnek a győztese, hogy ki bírja tovább energiával.

Martin és Alison idegesen kémlelték a meccset a sarok aljából és le sem vették a két srácról a szemeiket. A bátyám egy kicsit feszültnek tűnt, de teljesen megértettem, hogy miért és én sem éreztem magamat különösebben nyugodtnak. Ha valaha is hasonlítottunk mi ketten egymásra, akkor az abban a pillanatban volt.

- Ha megnyeri... megteszem! Ha megnyeri... megteszem! – hajtogatta mellettem egyre csak Nathaniel, miközben már nem is igazán a meccset figyelte, hanem sokkal inkább a ring szélébe kapaszkodott, leszorított szemekkel.

Nem tudtam eldönteni, hogy most ez egy furcsa módja akarna lenni a szurkolásnak, vagy inkább csak a reményt tartja ezzel magában. Abban biztos voltam, hogy még mindig a nemrég tett ígéretén agyal, amiről továbbra sem tudtam, hogy mi lehet, de igen fontos lehetett a számára. Nem akartam megzavarni a gondolkozásban, ezért csak elfojtottam magamban egy halvány mosolyt.

Szinte kötelességemnek éreztem minden ismerősömet megtalálni a tekintetemmel és, mivel Chris a szorítóból nem léphetett ki, Nate mellettem volt, Martinék pedig a sarokban kuksoltak, a szemeim akaratom ellenére is az emeletre, azaz a galériára tévedtek, melynek tetején Mason Blackwell is a küzdelemre néző kilátást élvezte. Néhány, közeli barátja mellette ácsorgott, többek között Johnny, a hasonmása és Ryan, meg a kopasz pasi is. A főnökük arcán pedig igen elégedett vigyor terült el valamiért, miközben a meccset figyelte, én viszont előbb hallottam a baleset hangját, mintsem láttam volna ugyanazt, ami az örömét okozta.

Mintha egy nehéz kőszobor dőlt volna el abban a pillanatban, beleremegett az egész küzdőtér is, mikor Chris a padlóra rogyott először, majd úgy borult el, akár a krumpliszsák. A szemeimmel már csak azt a pillanatot kaptam el, mikor teljesen megszédülve megcsókolta a földet, miközben az ellenfele, Edward körbejárta őt és úgy mustrálta, mintha épp felmérné a kárt, amit okozott.

- CHRIS! – kiáltottunk fel egyszerre Nathaniellel a ring kötelébe kapaszkodva és majdnem kiszakadt a torkunk a helyéről, mikor a barátunkat kezdtük szólongatni.

El sem tudtam hinni, amit akkor láttam. Chris épp előttünk terült el, a fejét felénk fordítva feküdt kiütve szinte egy karnyújtásnyira. Bár lehet, csak én érzékeltem akkor olyan rövidnek a távolságot, de komolyan elhittem, hogy ha kinyújtanám felé a kezem, akkor elérném és sikerülhetne felráznom őt egy kicsit.