Come Back From Boston!

《5》Jó tett helyébe

A társasháznak, ahol laktam, hosszú lépcsőfeljárója volt a bejárat előtt. Igaz, csak három fokkal rendelkezett, de elég széles volt ahhoz, hogy a lakóknak elég helyet biztosítson a dohányzásra, így most is volt kint az ajtó előtt egy kisebb, középkorú férfiakból és nőkből álló csoport, akik beszélgettek és cigiztek. Bár az épületben lehetett dohányozni és a saját lakásodban azt csinálhattál, amit csak akartál, feltéve, ha ezzel nem zavartad a szomszédokat, ők mégis az esti, hűvös levegőben szívták el a jól megérdemelt, munkás cigarettát.

Én a korlát mellett csücsültem a lépcső középső fokán, mellettem Max ismét a fémcsövekhez volt ragasztva, fenekét nekidöntve támaszkodott a kapaszkodónak és néha lopott pillantásokat vetett rám, hogy megbizonyosodjon arról, jól vagyok-e. Persze a lehető legrosszabb állapotban láthatott, szívem szerint belefulladtam volna a könnyeimbe, de azért igyekeztem végre abbahagyni a sírást és a szipogást, mielőtt rendezetlen ruházatú, hosszú, barna hajú ismerősöm idegeire mehetnék. Na, nem, mintha nem tűrte volna elég hősiesen az idegesítő hangokat.

Hamarosan megjelent előttem a kis csapat harmadik tagja is, Andy, aki kezében három dobozos itallal tért vissza a legközelebbi éjjel-nappaliból. Természetesen kezei csak a sört markolták.

- Remélem, szereted. – nyújtotta oda nekem az egyiket, én pedig egy igen béna és észrevehetetlen bólintással reagáltam erre, majd elvettem tőle a dobozt.

- Köszönöm. – makogtam halkan.

Andy aztán Maxnek is odaadta az adagját és a nyitófülek egymás után csattantak kánonba, csak az enyém maradt bontatlan a kezemben, mert hiába volt nálam alkohol, ami segíthetett volna a kedvemen, nem kívántam most a sört, hanem szívesebben ittam volna egy kis Dr. Peppert. Igazából nem is nagyon szerettem az ilyet, pedig a bostoni sörök különösen híresek és finomak voltak, de mégis inkább kihagytam volna. Ráadásul a mellettem heverő mirelitkajám – ami addigra már persze teljesen kiolvadt – még mindig várt arra, hogy békében elfogyasszam a szobám csendjében.

Szép estének néztünk elébe, a szürkület már teljesen átvette az uralmat a város felett, ahogyan a nap végleg lenyugodott és az utcalámpák kellemes fénye a város csendes zajaival vegyülve egy egész különleges érzést költöztettek a szívembe. A kikötő irányába néző teraszról semmilyen magas építmény, vagy felhőkarcoló nem zavarta a tájat, épp azok a kedves családi házak és kissé rozoga viskók látképe tárult elém, amit kívántam nézni, mert úgy éreztem, ha megpillantanám a magas toronyházak tetejét kinőni a város közepén, csak eszembe jutna New York, a saját otthonom, ahová nemsokára haza kell térnem, ha nem találok megoldást a családi ügyeimre mihamarabb.

- Hogy érzed magad? – zökkentett ki kérdésével Andy a gondolatmenetemből, mire felé kaptam már viszonylag tiszta tekintetem, amit nem homályosított el nagy mennyiségű könny, bár a fiú arca így is elég szánakozó volt.

- Azt hiszem, egy kicsit jobban. – feleltem meg hamar, majd még utoljára megtöröltem a szemem sarkát. – Csak még egy pár percet ülök itt és már semmi bajom nem lesz.

- Ahogy gondolod. – mondta, majd beleivott a sörébe. – Ha szeretnéd, még maradunk veled egy darabig.

- Ez kedves, köszönöm. – mosolyogtam rá savanyúan, de őszintén. – Viszont nem akarom, hogy sokáig kimaradjatok miattam. A szüleitek tutira aggódni fognak miattatok, hogy ennyit késtek.

- Te most csak hülyülsz, ugye? – kérdezte felnevetve erre Max. – Talán úgy nézünk ki, mint akiket annyira hiányolnak otthonról? Elhiheted, hogy nem. Majd hazamegyünk, ha akarunk, ez nekünk nem probléma. Ha szeretnéd, még a szobádba is veled tartunk. – mosolyodott el sejtelmesen a fiatal huligán, mire Andy ismételten oldalba bökte őt némi nevelőszándékkal.