Come Back From Boston!

《25》Önmagam árnyéka

Másnap reggel korán keltem a munka miatt, amit azóta is nehezemre esett megszokni, hiszen nem voltam a jó és kipihentető alvásomról híres. Ha nem volt meg a nyolc óra minimum, úgy néztem ki kora hajnalban, mint a mosott rongy és, a mostani helyzetemet elnézve nem is csodálkoztam azon, hogy nem tudtam rendesen kialudni magam.

Kikászálódtam az ágyból és utam egyenest a stúdiós lakásom aprócska fürdőjébe vezetett, ahol mindenekelőtt egy frissítő, reggeli zuhanynak vetettem alá magam. A vizet enyhén langyosra állítottam, hogy egyszerre legyen kellemesen meleg és elég hűvös ahhoz, hogy tartósan kiverje szemeimből az álmot, amik még mindig dagadoztak az órákon át tartó könnyezések végett. A vasárnap délutánom sem telhetett el úgy persze, hogy nem bőgtem volna el magamat félóránként és lefekvéskor elaludni is csupán úgy voltam képes, hogy álomba sírtam magam, aminek meg is látszott hétfő reggel az eredménye.

A tükör előtt állva tanulmányoztam fásult és megviselt arcomat, ami úgy nézett vissza rám a homályos felszínről, mintha egy idegen volnék. Fel sem ismertem önmagam, pedig nem láthattam a falba zárva mást, csakis Renée Wilsont, mégis úgy éreztem, árnyéka vagyok az egykori lánynak, aki Boston előtt voltam. Kereken két héttel ezelőtt érkeztem meg a városba, de olyanná váltam, mint egy zombi.

A szemeim alatt lila táskák húzódtak a fáradtságtól és a sírástól, arcom jobb oldalán még mindig halványan megmutatkozott Ryan fájó pofonja, amit aznap este osztott nekem ki, mikor az egész bandával találkoztam a közértnél. A szám száraz és cserepes volt, alsó ajkamon pedig egy varosodott seb éktelenkedett.

- Szépen nézek ki, mondhatom... - suttogtam halkan a csaptelepnek támaszkodva, miközben lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen tovább bámulnom a saját arcomat.

Tudtam, hogy önzőség volt tőlem magamat sajnáltatni, hiszen Nathaniel sokkal rosszabbul járt, mint én, ráadásul az egész szituációt magamnak köszönhettem, de még mindig nem voltam felkészülve arra, hogy elviseljem a tetteim súlyát, ráadásul csak még több problémát vállaltam azzal, hogy nem fékeztem meg a bátyámékat abban, hogy induljanak a bokszviadalon. Azt viszont megbeszéltem Martinnal, mikor tegnap hazakísért, hogy a mérkőzésig nem fogom őket meglátogatni és nem is fogok velük tartani a Ringbe.

A zuhany miatt a hajam vége sajnos vizes lett így, az otthonról hozott hajszárítómmal segítettem egy kicsit a frizurámon. Átfésültem a rövid, vállaimig éppen elérő, gesztenyebarna hajam, aminek enyhe hullámait képtelen voltam világéletemben simára kifésülni. Nem is szerettem volna, mert frufru híján nem illett volna a szögegyenes frizura az arcomhoz.

Halvány sminkkel próbáltam meg eltakarni a sérüléseimet, amiket nem szerettem volna, hogy bárki is meglásson, a szétcincált szövetkabátom helyett pedig elővettem a szekrényből egy bundás farmerdzsekit, amelyet eddig talán csak pár alkalommal hordtam azelőtt. Emlékszem, eredetileg magammal sem akartam hozni, de végül nagy szerencse, hogy másképp döntöttem.

Hosszadalmas készülődés és ideges veszteglés után elindultam a munkába, reménykedve abban, hogy ezúttal semmilyen kellemetlen meglepetés nem fog érni utam során. Egyedül a jegygyűrűmön járt az eszem, mert azt mindenképp szerettem volna megkeresni, de a műszakom előtt sajnos nem fért bele az időmbe, tegnap pedig nem is mertem kilépni a lakásból. Igazság szerint még mindig nem éreztem késznek magam arra, hogy újból a kisbolt közelébe merészkedjem, de nem hagyott nyugodni annak tudata, hogy elvesztettem a gyűrűmet.

A bakancs, amit Alisontól kaptam, meglehetősen hatásosnak bizonyult a pocsolyák ellen, azonban iszonyatos fájdalmat okoztak. A talpai kemények voltak, nem éreztem bennük a földet a lábaim alatt és mindkét cipő úgy törte a sarkaim, hogy féltem, a nap végére véresre dörzsöli őket a bőr.