Come Back From Boston!

《26》Bizonytalan lábakon

Minden a megszokott tempóba ment a munkahelyemen, ahogyan annak lennie kellett. A heti béremből be tudtam fizetni a lakbért, amivel el voltam maradva és sikerült rendet tennem a fejemben, bár a jegygyűrűm holléte még mindig zavart.

Nem is beszéltem Jasonnel egészen szombat este óta, pedig tudtam, mennyire aggódhat, mivel már arra is rávette magát, hogy ő maga csörgesse meg a vezetékesemet. Persze nem vettem fel a telefont, mert nem voltam képes vele beszélni mindazok után, hogy elhagytam az eljegyzési gyűrűmet. Tudtam, hogy úgyis elmondanám neki ezt és szerettem volna elkerülni az újabb, kellemetlen veszekedést, ezért inkább nem is álltam szóba vele egyáltalán. Nem szerettem volna sokáig húzni a dolgot, csak addig, míg meg nem találom valahogy azt az ékszert.

- Renée! Tudnál jönni egy percre? – kérdezte tőlem a főnököm, amint épp a pult mögé baktattam vissza a munkaidőm lejárta előtt húsz perccel.

- P-persze. – dadogtam vissza neki megilletődve, mivel nem tudtam elképzelni, miért hívathat magához.

Mr. Johnson eltűnt az iroda ajtaján túlra, amit nekem gondosan nyitva hagyott, hogy akadálymentesen tudjam majd követni, miután letettem a pultra az üres kávésbögrékkel ellepett tálcát. A férfi hangja azonban kicsit sem tűnt valami vidámnak, így aggódni kezdtem, hogy esetleg valamit megint rosszul csinálok és azért akar velem beszélni, hogy szépen kiadja az utamat, vagy esetleg ő is át szeretné mosni a fejemet a furcsa baráti kapcsolataim miatt. Jól tudtam, hogy észrevette rajtam a mostanában igen erős, bánatos hangulatot és, hogy sokszor elkalandoztak a gondolataim munka közben. Valamiért úgy véltem, ez lehet a baj.

- Miben segíthetek? – kezdtem tudakolni a falak mögött zajló, bizalmas beszélgetésünk okát, mikor odaértem az íróasztala elé.

Mr. Johnson levetette magát a székére és előhalászott a fiókjából egy naptárat, amin a beosztásainkat vezette. Akkor már ráébredtem, hogy valószínűleg mégsem a lassú tempóm és a folyamatos figyelmetlenségem miatt hívatott be az irodába, hanem egész másról van szó.

- A segítségedet szeretném kérni, Aranyom. – kezdett bele a magyarázkodásba, én pedig igyekeztem erősen odafigyelni rá. – Az éjszakai műszakos, Sarah az imént hívott. Akadt egy kis gondja az édesanyjával, akivel külön élnek, távol egymástól és ideutazik hozzá vasárnap este. Sarahnak kell kimennie elé a reptérre, ezért nem tud jönni dolgozni, viszont valakinek pótolnia kéne. Mondd csak, be tudnál ugrani helyette?

- De hát a vasárnap a szabadnapom. – esett ki a számon kétségbeesetten, Mr. Johnson pedig egyből felrántotta a szemöldökeit a fura hangnememre.

- Igen, tudom. – mondta kissé sajnálkozóan. – Viszont a többieket nem tudom beállítani most, egyedül te vagy szabad, aki nem dolgozik aznap, ráadásul nem is lennél egyedül. Természetesen cseréről lenne szó, szóval Sarah elvinné helyetted valamelyik nappali műszakod, így meglenne a szabadságod is. Mit szólsz? Nagy gond lenne?

Az éjszakai műszak gondolatától a hideg is kirázott, de úgy voltam vele, hogy lehet, egyszer majd nekem lenne szükségem sürgősen egy műszakcserére, de ha nem vagyok hajlandó áldozni, a későbbiekben nem lenne jogos bárkit is megkérnem arra, hogy vállaljon be helyettem egy délelőttöt. Eszembe is jutott nem sokkal, hogy a koncert estéje után is dolgoznom kéne, viszont egy késő éjszaka kezdődő fellépést végigtalpalni számomra igen embert próbáló feladatnak számít. Igaz, nem mondtam még igent a srácoknak, hogy velük megyek, de jobbnak láttam bebiztosítani magam a jövőre, hátha mégis...

Nehezen ugyan, de hajlandó voltam ráállni a dologra és egy enyhe bólintással megerősítettem a beleegyezésemet.

- Szívesen cserélek. – mondtam végül, bár kissé keserűen. – Szeretném a jövőhét keddi délelőttömet elcserélni, ha nem lenne ez probléma.