Come Back From Boston!

《35》Nevek nélkül

Nagyjából háromnegyedórába telt megjárni a bátyámék kunyhója és a viadal helyszíne közötti utat, de persze most közel sem volt annyira idegtépő ez a túra, mint az este elején, mikor még nagyban odafele bandukoltunk. Az, hogy megnyertük a meccset, egy hihetetlen, földöntúli élménynek számított és alig fértünk a bőrünkbe az örömtől, a mellettem sétáló Chris pedig csak dagadt a büszkeségtől, ami persze érthető volt. Végre megkapta a jól megérdemelt dicsőséget és elismerést, ráadásul valóra vált az álma, hogy kisegíthette a bátyámékat a szorult helyzetéből.

Nem igazán értettem már azóta a srácot, mióta Bostonban lakom és találkoztam velük. Olyan volt, mintha Chris úgy érezné, nem veszi ki eléggé a részét a csapat küzdelméből – ebben például eléggé hasonlítottunk egymásra – bár én mégsem vélekedtem így. Ő viszont elszántan kereste a harcot, csakhogy megvédhesse a bajtól a társait és ezért hajlandó volt ringbe is szállni, a nyert díjból pedig Martin végül kifizethette Blackwellt.

Ez volt a második dolog, ami nem volt tiszta számomra a két banda kapcsolatában. Addigra már legalább annyi világossá vált, hogy Martin és Mason a régmúltban üzletelgettek, ami végül adósságba hajtotta a bátyámat, vagy talán az egész baráti társaságot és most sikerült csak megszabadulniuk a terhétől.

- Uram, atyám, Chris! – kiáltott fel hangosan az utcán háttal sétálva Nathaniel, hogy a ruszki szemébe tudjon nézni közben. – Eszméletlen voltál. Azok az ütések... huhú! – kacagott fel jókedvűen, mire Chris csak zavartan elmosolyodott. – Lehet, hogy akkor az izgalom miatt te nem láttad, de Edward feje tiszta vér volt. Esélye sem volt ellened.

- Nem is tudom Nate, hogy a mérkőzés előtt ki is mondta, hogy nem tudjuk leverni Graalmant? – emlékeztette erre a jelenetre a szőkét Martin, mire az csak hetykén megrántotta a vállait.

- Jól van, oké. De csak egy pillanatra inogtam meg. – szépítette a történetet Nate, mire Alison és én egyszerre kuncogtunk fel halkan. – Én végig hittem Chrisben, vagyis... inkább Alexandr Morozovban. – helyesbített a srác, mire Chris egy hangyányit elkomolyodott és mind tudtuk, hogy itt az ideje rákérdezni arra, ami már valószínűleg nem csak az én elmémet foglalkoztatta.

- Tényleg, Chris. – ragadta magához a szót Martin. – Ez a valódi neved is, vagy csak ők találták ki, hogy legyen mivel szórakoztatniuk a népet?

A magas, bevándorló srác egy ideig nem válaszolt csak magában somolygott, szögesen előre nézve a járdára, fejében pedig számlálva a lépteit. Sokat gondolkodott a válaszon, hogy úgy tűnjön, mintha a fejében hazugságot gyártana, vagy csak azon tűnődne, hogyan kezdjen bele a magyarázkodásba.

- Csak ők találták ki. – mondta végül felengedve és nekiállt a zsebében keresgetni a cigarettáját, hogy rágyújtson egy szálra. A bátyám viszont megelőzte és a saját dobozából kínálta meg a barátját, aki nem csak dohányt, de tüzet is kapott tőle, mégpedig abból a fémes színű zippoból, amit egy hete, szombaton adott oda a bátyámnak ,,kölcsönbe". – A nevemet eldobhatom, de attól még orosz maradok, akárhogy igyekszem is ezen változtatni. Persze nem, mintha nem szeretném a hazám, vagy szégyellném, ahová tartozom, szimplán csak rossz emlékeim vannak a nevemmel. Az akcentusomat pedig nem tudom elrejteni és, mikor a szervezők rájöttek a kilétemre, egy kis pénzért cserébe már úgy mutattak be a közönség előtt, ahogy akartak. – mondta büszkén a srác, szájában a lógó cigarettával, miközben farmerkabátjának zsebéből előhúzta az összehajtogatott bankjegyeket.

- Neked aztán van érzéked az üzlethez. – veregette hátba őt Martin. – Ügyes voltál, Chris. És nem is érdekel az igazi neved. Nekem örökké a barátom leszel és, ha tudnám is, hogy hívnak valójában, szerintem akkor is Chrisnek szólítanálak. – nevetett fel hangosan.